– Margit Oláh? – kérdezte Réka Szilágyi elcsukló hangon, mintha már maga a név kimondása is fájt volna.
Martin Illés némán bólintott. Abban a pillanatban valaki odaszólt neki, talán egy rokon vagy a temetkezési vállalat embere. Réka nem várta meg, hogy a koporsót betolják a halottszállító autóba. Megfordult, és szinte vakon indult el, miközben a könnyeit szétkente az arcán. Megrendítette az idős asszony halála, akihez különös módon kötődött, hiszen igazi nagymamája sosem volt. Mégis, a legmélyebb fájdalmat nem ez okozta, hanem az a gondolat, hogy Martin nem ismerte fel. Legalábbis ő így érezte.
Napokon át sírt, hol csendben, hol zokogva, majd egy délután összeszedte magát, és elment Martin lakásához. Hiába csengetett, senki nem nyitott ajtót. Később tudta meg: Martin elutazott.
Az élet azonban nem hagyta magára. Botond Farkas ott volt mellette szinte észrevétlenül: elvitte kocsival, ha kellett, segített a legapróbb dolgokban is. Nem ivott, nem voltak kilengései, mellette egyszerű volt létezni. Amikor megkérte Réka kezét, nem sokat habozott, igent mondott.
Botond beköltözött hozzá, felújította a lakást. Réka kidobta az anyjától maradt rikító függönyöket, leszedte a falakról a számára érthetetlen festményeket. Vett egy üveges vitrint az edényeknek, majd – hosszas vívódás után – egy drága, aranymintás teáskészletet is, amely valamiért Margit Oláh finom porcelánjait juttatta eszébe.
Megpróbálta meghonosítani azt a fajta rendet és hangulatot, amelyet valaha Martin otthonában érzett. De minden erőfeszítése kudarcba fulladt. Botond hallani sem akart arról, hogy az aranyszegélyes csészékből igyon.
– Hagyd már, ezek túl kényesek – legyintett. – Bele sem fér rendesen az ujjam a fülükbe.
És igaza volt: nagy tenyerében a csészék játékszernek tűntek. Inkább egy hatalmas bögréből itta a teát, még akkor is, ha vendégek voltak náluk.
– Minek öltözöl ki már megint? – morogta, amikor Réka otthon blúzt és szoknyát vett fel. – Sokkal jobban tetszel köntösben. Mire kigombolod magad, meg lehámozod azt a szoknyát, elmegy minden kedvem – dünnyögte, majd magához rántotta, és ledöntötte a kanapéra.
A könyvolvasást haszontalan időpazarlásnak tartotta, az okoskodó beszélgetésektől idegenkedett. Kissé nyers volt, de nem rosszindulatú. Közel két évig éltek együtt, gyerekük azonban nem született.
– Ugyan, ne keseregj – nyugtatta ilyenkor. – Lesz még gyerekünk. Nem jó nekünk így kettesben? Gyere ide, kicsim…
Botond vidám volt, szerethető és alapvetően jó ember, mégis Réka egészen másról álmodott. Egy olyan lakásról, mint amilyen Martiné volt. Finom porceláncsészékről, aranyozott mintákkal. Arról, hogy csinos ruhákban járkáljon otthon, mintha az élet maga is ünnep lenne.
Megvette a vitrint, megvette a készletet – mégsem állt össze semmi. Valahogy minden elcsúszott.
Kora tavasszal a munkahelyén magához hívatta az igazgató.
– Réka Szilágyi, Debrecenbe kell utaznia továbbképzésre – mondta tárgyilagosan. – Más nem jöhet szóba. A kollégáknak gyerekük van, vagy idős szülőkről gondoskodnak. Maga kötetlenebb. A férje miatt se aggódjon, szemmel tartom. Tanulja meg az új programokat, aztán hazajön, és betanítja a többieket.
Réka Debrecenben metrózott, villamosozott, és minden arcban Martint kereste, hátha összefutnak. Nem találkozott vele. Az utolsó napon, közvetlenül az indulás előtt megcsúszott, és kificamította a bokáját. Leült a járda szélére, és elsírta magát.
Egy járókelő mentőt hívott. A kórházban a bokája feldagadt, lilásbordó színű lett, alig tudták lehúzni róla a csizmát. Amikor az orvos belépett, Réka szíve kihagyott egy ütemet: Martin állt előtte. Megvizsgálta a lábát, ő pedig nyögdécselt – talán a fájdalomtól, talán az érintéstől. Martin szoros kötést tett a bokájára, és bent tartotta megfigyelésre.
– Ha Debrecenben élne, hazaküldeném – mondta. – De utazni így nem szabad. Ne terhelje. Maradjon pár napot, aztán meglátjuk.
Már indult volna, amikor Réka utána szólt.
– Martin… tényleg nem ismertél fel újra?
– De igen – fordult vissza. – Akkor a nagymamám temetésén nem képzeltelek oda?
– Én voltam. Tudom, nem velem voltál elfoglalva, de miért nem kerestél később? Azt hittem, elfelejtettél. Annyira haragudtam… elmentem hozzád, de már nem voltál ott. Ha akkor eljössz… nem mentem volna férjhez. Nem követtem volna el azt a hibát.
– Férjnél vagy?
– Igen.
– Én elváltam. Sajnálom, mennem kell. Beszélünk még.
Este visszajött érte, tolószékben átvitte az orvosi szobába. Kávéztak, beszélgettek, emlékeket idéztek fel. Reggel pedig Martin egy csokor virággal és friss eperrel jelent meg az ágya mellett, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy ez a történet még korántsem ért véget.