Réka Szilágyi zavartan lesütötte a szemét Martin Illés hosszan rajta időző tekintete alatt.
— A film egészen más — mondta a fiú nyugodtan. — Ha szeretnéd, vidd el, olvasd el nyugodtan.
— Szeretném — válaszolta Réka gondolkodás nélkül.
Nem sokkal később Margit Oláh szólt utánuk a folyosóról, hogy kész a tea. Martin bottal támaszkodva indult a konyha felé, kissé sántítva, minden lépésnél óvatosan.
— Fáj? — kérdezte Réka együttérzéssel, miközben mellette haladt.
— Csak akkor, ha ránehezedem — vont vállat Martin, mintha jelentéktelen apróság lenne.
Réka ámulva nézett körül, amikor leültek az asztalhoz. Még ünnepnapokon sem terítettek náluk otthon olyan gondosan, mint ahogy Margit Oláh most a teához készülődött. A csészék különösen megragadták a figyelmét: finom porcelánból készültek, aranyló mintával díszítve, olyan vékony falúak voltak, hogy a sötét tea színe áttetszett rajtuk. Eszébe jutott, hogy ők otthon az anyjával össze nem illő, vastag falú poharakból ittak. Maga a tea is egészen más ízű volt, telt és illatos. Réka arra gondolt, hogy az ilyen csészéket bizonyára csak igazán fontos vendégek elé szokás tenni. Ő pedig csupán Martin osztálytársa volt.
— Ne fogd vissza magad, vegyél cukrot — mosolygott rá kedvesen Margit Oláh, miközben egy tálkát tett az asztalra, tele színes papírba csomagolt édességekkel. Rékánál otthon az édesség sosem volt becsomagolva, egyszerűen egy zacskóban állt a szekrényben.
A teázás után visszatértek Martin szobájába. A könyvek csendesen figyelték őket a polcokról.
— A nagymamáddal laksz? — kérdezte Réka tétován. — A szüleid… nincsenek itt?
— Dehogy nincsenek — felelte Martin. — Orvosok mindketten, sokat utaznak. Most éppen Afrikában dolgoznak.
Ekkor értette meg Réka, miért tűnt Martin mindig kicsit másnak, mint a többiek. Ott volt ez a világos, tágas lakás, az aranymintás csészékkel és az üveges vitrinekkel. Volt anyja, apja, és egy ősz hajú nagymamája, aki nem boltban vette a süteményt, hanem maga sütötte. Saját szobája volt, tele könyvekkel. Miután mindezt látta, Rékának a saját otthonuk hirtelen sivárnak és ügyetlennek tűnt.
A regényt két nap alatt kiolvasta, csak hogy minél hamarabb visszavihesse Martinnak, és újra beléphessen abba a különös lakásba, ahol aranyszélű csészékből lehetett teát inni. Ettől kezdve egyre gyakrabban járt át hozzá, még akkor is, amikor Martin már teljesen felépült. Könyveket vitt haza, esténként olvasott, megfeledkezve a leckékről. Szerencsére az anyja ritkán kérdezte, mivel tölti az idejét. Esténként úgysem volt otthon: megjelent az életében egy újabb férfi, és gyakran nála is aludt.
Martinnal néha elmentek moziba, de többnyire csak céltalanul sétáltak. A fiú biztos volt benne, hogy orvos lesz, ahogyan a szülei, ahogyan egykor Margit Oláh is, aki nőgyógyászként dolgozott. Amikor Martin megkérdezte Rékát, ő mit szeretne csinálni, a lány nem tudott válaszolni.
— Mire jó az egyetem? — legyintett az anyja. — Egy nőnek az a fontos, hogy jól menjen férjhez. Tanulj könyvelőnek, biztos állás, rendes fizetés.
Réka nem tudta elfogadni, hogy ez legyen az álma. Könyvelő? Ezért inkább azt mondta, még nem döntötte el.
Martin soha nem beszélt szerelemről, még akkor sem, amikor megcsókolták egymást. Az érettségi után egyszerűen elutazott Debrecenbe. Réka ekkor az anyjával egy ismerősénél nyaralt Hévízen. Elköszönni sem tudott tőle. Margit Oláhhoz sem ment el, hogy elkérje Martin új címét vagy telefonszámát — szégyellte magát. De biztos volt benne, hogy a fiú visszatér majd. Addig is elvégezte a főiskolát, és megismerkedett a könyvelés apró titkaival.
A végzés után egy kereskedelmi cégnél kapott állást Károly Balog segítségével, aki éppen aktuálisan az anyja udvarlója volt. Réka mindössze egyszer találkozott vele, amikor az anyja bemutatta őket egy ebéd alkalmával.
— Most már felnőtt vagy, saját fizetéssel — mondta az anyja nem sokkal később. — Nyugodt szívvel költözhetek Károlyhoz. Neked megvan a lakásod, vigyázz magadra, és ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint én. Olyan férfit válassz, akinek van egzisztenciája.
Így is történt: az anyja elköltözött, Réka pedig egyedül maradt a lakásban. Nem sokkal később a cég igazgatójának sofőrje kezdett udvarolni neki, miután egyszer elvitte a bankba. Valamiért Martinra emlékeztette — talán ezért is adott neki esélyt. Mindig öltönyben és nyakkendőben járt.
Egy nap Réka hazafelé tartott a boltból, és megszokásból Martinék udvarán vágott át. Az utóbbi időben gyakran erre kerülte az útját. A lépcsőház előtt egy halottszállító autó állt, körülötte idegen emberekkel. Réka megtorpant. A kapuból ekkor hozták ki a koporsót, és kis sámlikra tették. Abban a pillanatban megpillantotta Martint is. A koporsó mellett állt, fejét mélyen lehajtva. Réka odalépett hozzá, és remegő hangon szólalt meg, miközben a következő pillanat már kimondatlan kérdéseket ígért.