Réka Szilágyi emlékei szerint az élete mindig kettesben telt az édesanyjával. Az anyja kétségtelenül szerette őt, de a mindennapok terhe ránehezedett: dolgoznia kellett, pénzt kellett keresnie, így Réka sok időt töltött egyedül az egyszobás lakásban. Az anyja egy boltban vállalt munkát, és gyakran hozott haza árut összegyűrt, olykor kiszakadt csomagolásban.
— Ugyan már, mit számít, hogy gyűrött — legyintett ilyenkor. — Szinte ingyen volt, belül minden rendben van. Egyél nyugodtan! — mondta, miközben a cukorkákat egy tálba öntötte, a sérült dobozt pedig gondolkodás nélkül a szemetesbe dobta.
Időről időre idegenek fordultak meg náluk. Az anya kisebb csomagokat, nejlonzacskókat adott át nekik az előszobában.
— Ez majd jó lesz a téli csizmára — jegyezte meg egyszer, amikor egy asszony távozott, ő pedig elégedett arccal csúsztatta a pénzt a szekrény mélyére.
Apja nem volt Rékának. Amikor az anyja megtudta, hogy gyermeket vár, a férfi eltűnt az életükből. Esküvőre sem került sor. Nagyszülők sem vették körül: a nagyapja még Réka születése előtt meghalt, a nagymama pedig elutasította az anyját az „ismeretlen apától” származó gyerekkel együtt.
A lakás kicsi volt, de a sajátjuk. Az anya rajongott az élénk színekért. Az ablakokon rózsás, rikító függönyök lógtak, a komódon pedig egy gömbölyű vázában harsány művirágok díszelegtek. Ő maga is feltűnően öltözködött, vörösre festette a haját, erősen kihúzta a szemét. Réka szemében ő volt a világ legszebb nője.
Réka viszont teljesen átlagos kislány volt, semmiben sem tűnt ki igazán a többiek közül. Ötödik osztály körül a lányok már elkezdtek a fiúkról suttogni, szünetekben arról beszélgettek, ki kinek tetszik, ki kit nézett meg az órán. Egyvalaki mégis kimaradt ezekből a beszélgetésekből: Martin Illés. Talán azért, mert nem keveredett verekedésekbe, nem vett részt a hangos csínytevésekben. Jól tanult, választékosan beszélt, a tanárok gyakran állították példaként a többi fiú elé.
Éppen ezért ragadta meg Réka figyelmét. Egy alkalommal Martin a táblánál felelt, Réka pedig aprólékosan végigmérte, de semmi különöset nem talált rajta. Amikor a tekintetük találkozott, Martin megzavarodott — ami nála ritkaságszámba ment.
Ettől kezdve egyre gyakrabban kapták el egymás pillantását. Ez a néma játék egészen a felsőbb évfolyamokig tartott.
Tizedikben Martin kificamította a lábát, és napokig nem járt iskolába.
— Szilágyi Réka — szólította meg egy délután az osztályfőnök. — Vidd el Martin Illésnek a házi feladatokat, és magyarázd el, mit veszünk most. Nehogy lemaradjon. Te laksz hozzá a legközelebb — tette hozzá, majd felírta a címet egy papírra.
Kiderült, hogy Martin a szomszédos udvarban lakik. Az ajtót a nagymamája nyitotta ki: alacsony, vékony asszony volt, hófehér hajjal. Fehér blúzt viselt csipkés gallérral és egy egyszerű barna ruhát. Réka elsőre azt hitte, hogy épp indul valahová, vagy most érkezett haza — ilyen öltözékben az ember munkába vagy rendelőbe megy. Margit Oláh azonban nem készült sehova. Ő otthon is úgy festett, mintha vendégeket várna.
Egészen más volt, mint Réka anyja, aki otthon rövid, fodros köntösben járt, mély kivágással, és cseppet sem zavarta, ha ebben nyitott ajtót váratlan látogatóknak.
— Martinhoz jöttél? Gyere csak, vedd le a kabátod, húzz papucsot — mondta kedvesen Margit Oláh, és már indult is Rékával Martin szobája felé.
Útközben Réka mindent szemügyre vett: a sötét, régi bútorokat, az ablakokon függő hófehér, egyszerű tüllt, a plafonról lógó nehéz kristálycsillárt. Különösen lenyűgözte az üveges szekrény, amelyet Margit Oláh vitrinek nevezett. Ez a lakás semmiben sem hasonlított arra, amit Réka gyerekkora óta megszokott.
Martinnak ráadásul saját szobája volt — ez Réka számára szinte elérhetetlen álomnak tűnt. A fiú a kanapén ült, bekötözött lábbal, és olvasott. A falakon minden polcot könyvek borítottak, a könyvszekrény egészen a mennyezetig ért.
— Mindet kiolvastad? — kérdezte Réka hitetlenkedve.
— Nem az összeset, de a nagy részét igen — felelte Martin.
Réka leemelte a „Három testőr” egyik példányát.
— Ez a kedvencem. Te olvastad már? — kérdezte Martin, és nem vette le róla a szemét.
— Nem… csak a filmet láttam többször — vallotta be Réka kissé zavarban, miközben ujjai ösztönösen végigsimítottak a könyv borítóján, és érezte, hogy ez a látogatás valami egészen új kezdetének ígéretét hordozza magában.