— Menjünk, Dóra.
Ilona Fehér még az ajtóban eléjük lépett, mintha az utolsó pillanatban vissza tudná fordítani azt, ami már menthetetlen volt.
— Gabriella Vincze… kérlek, beszéljük meg ezt normálisan. Túllőttem a célon. Elismerem. Sajnálom.
Gabriella lassan végigmérte, a tekintete hideg és pontos volt.
— Maga nem azért kér bocsánatot, mert megbánta, amit tett. Hanem azért, mert most már pontosan tudja, kivel került szembe. Ez két teljesen külön dolog, Ilona Fehér.
— De hát… meg lehet ezt oldani! Ígérem, nem fordul elő többé!
— Nem fordul elő… hol? Mások előtt? Vendégek között? És négyszemközt Dórával mi lett volna? Apránként szedi szét, míg nem marad belőle más, csak egy árnyék. A fia pedig végig csendben ülne, mint eddig. Mert így kényelmesebb.
Gabriella kitárta az ajtót.
— Tudja, mi ebben az egészben a legijesztőbb? Nem az, ahogyan engem próbált megalázni. Hanem az, amit hat hónapon keresztül művelt a lányommal. És ő eltűrte… mert szerette a fiát. A fia pedig észre sem vette. Na, ez az igazi tragédia.
Az ajtó becsapódott mögöttük.
Az autóban Dóra némán sírt. Nem zokogott, nem adott ki hangot, csak az arcát temette a tenyerébe, mintha így el lehetne rejteni mindazt, ami fájt.
Gabriella vezetett. Nem mondta, hogy „minden rendben lesz”. Nem simogatta meg. Nem keresett vigasztaló szavakat. Csak haladt előre az úton.
Körülbelül húsz perc telt el, amikor Dóra felemelte a fejét.
— Anya… miért nem meséltél soha a vállalkozásodról? A pénzről… arról, hogy mennyid van?
— Mert azt akartam, hogy az életedet ne a pénz irányítsa. Látod, mi történik, ha valaki mindent annak rendel alá? Nézd meg Ilona Fehért: ház, autók, kapcsolatok — papíron mindene megvan. Belül mégis üres. És ezt az űrt azzal tölti ki, hogy másokat tipor. Nem akartam, hogy te valaha ilyen legyél.
— Én meg hat hónapig tűrtem. Fél évet, anya… Folyton azt mondta, hogy nincs stílusom, hogy olcsó a sminkem, hogy szégyent hozok rájuk a keresetemmel. És én hallgattam. Azt hittem, majd megvéd… vagy legalább észreveszi, mennyire fáj.
— Észrevette. Csak kényelmesebb volt úgy tenni, mintha nem látná.
Dóra a ruhája szegélyébe törölte a könnyeit — abba a fehér ruhába, amit hónapokkal korábban választott ki, gondosan, reményekkel.
— Tudod, mi benne a legironikusabb? Tényleg azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Ma viszont rájöttem: csak féltem egyedül maradni. Féltem attól, hogy majd összesúgnak: „na, ez sem jutott el az esküvőig”. Inkább kapaszkodtam beléjük… még akkor is, amikor már elviselhetetlen volt.
— Ettől még nem vagy gyenge. Mindenki fél az egyedülléttől. De hidd el, az egyedüllét sokkal elviselhetőbb, mint együtt élni olyanokkal, akik nem látnak téged.
Dóra az ablakon bámult kifelé. Utcai lámpák, házak, megállók suhantak el egymás után.
— És most mi lesz? Mindenki tudni fogja. Azt fogják mondani, hogy megszöktem a saját esküvőmről.
— Beszéljenek. Akik fontosak, meg fognak érteni. A többiek véleménye nem számít.
— A munkahelyem… mindenkinek azt mondtam, férjhez megyek, elköltözöm.
— Visszamész. Elmondod, hogy másképp döntöttél. Várnak ott téged, ugye?
Dóra bólintott. A kórházban valóban várták: betegek, kollégák, emberek, akiknek nem a ruhája vagy a beszéde számított, hanem az, hogy segít.
— Anya… tényleg átadod a bizonyítékokat az ügyészségnek?
— Igen. Mihály Budai az elmúlt három évben jutalékokat fogadott el. Hallgattam, mert nem akartam beleszólni mások életébe. De azután, amit a felesége veled tett… vállalnia kell a következményeket.
— És Gergő? Ő is megsínyli majd…
Gabriella megállt a piros lámpánál, és a lányára nézett.
— Dóra, ő felnőtt ember. Látta, mit csinál az anyja. Látta, hogy szenvedsz. És hallgatott. Nem állt melléd. Még csak meg sem próbálta. Most majd elgondolkodik rajta, hogyan él tovább ezzel.
Egy hét múlva Dóra visszament dolgozni. Senki nem faggatta. Csak megölelték. Visszakapta a kedvenc műszakjait. Dolgozott rendületlenül: kötözések, infúziók, éjszakai ügyeletek. A teste fáradt volt, a lába nehéz — de belül csend lett.
Gergő az első három napban folyton hívta. Hosszú üzeneteket írt. Könyörgött. Azt írta, az anyja bocsánatot kért, az apja lemondott, a család széthullik, és neki szüksége van Dórára.
Elolvasta őket… majd törölte. Válasz nélkül.
A negyedik napon Gergő megjelent a kórháznál. Két órát várt a bejáratnál. Amikor Dóra kilépett a műszak után, elé lépett.
— Beszélnünk kell.
— Nincs miről, Gergő.
— De hát… szerettük egymást.
Dóra végignézett rajta. Drága kabát, gondosan belőtt haj, frissen borotvált arc — kívül minden rendben volt. Belül semmi.
— Tudod, mire jöttem rá? A szerelem nem az, amikor minden sima. Hanem az, amikor nehéz, és akkor is maradsz. Amikor megvédesz. Amikor közém állsz és azok közé, akik bántanak. Te ezt egyszer sem tetted meg. Ültél, salátát vágtál, miközben az anyád sértegette az enyémet. Mosolyogtál a vendégekre, miközben engem alázott mindenki előtt. Ez nem szerelem. Ez kényelem.
— Féltem megbántani… az anyám.
— És én ki voltam? A menyasszonyod. A leendő feleséged. De te őt választottad. A hallgatást. A kényelmet. Ez a te döntésed volt. Élj vele.
Dóra hátat fordított, és elindult a buszmegálló felé. Gergő nem ment utána.
Eltelt három hónap. Ilona Fehér többé nem hívta. Mihály Budai ellen eljárás indult. Gergő egy másik városba költözött rokonokhoz. Dóra pedig… élt. Dolgozott. Esténként átment az anyjához. Teát főztek, a konyhában ültek, beszélgettek tervekről, az életről, arról, milyen furcsán rendeződnek néha a dolgok.
— Tudod, anya… most sem értem, hogyan bírtam ezt ilyen sokáig.
— Mert féltél veszíteni. Mindenki így van ezzel. Kapaszkodunk abba, ami már nem a miénk, csak hogy ne kelljen beismerni: tévedtünk.
— De én tényleg tévedtem. Elvesztegettem hat hónapot valakire, aki nem látott engem.
— Nem elvesztegetted. Tanultál belőle. Most már tudod, mire figyelj: ha egy férfi nem véd meg az anyjával szemben, sehol máshol sem fog.
Dóra bólintott, kiitta a teáját, majd az anyjára nézett.
— Köszönöm. Hogy eljöttél. Hogy kivittél onnan. Hogy nem hagytál elsüllyedni.
— Az anyád vagyok. Mindig kihúzlak. Akkor is, ha közben tiltakozol.
És Dóra nevetni kezdett. Három hónap után először — őszintén, felszabadultan.
Mert végre megértette: néha a szeretet legnagyobb bizonyítéka az, ha nem hagynak ott ott, ahol lassan tönkremész. Akkor sem, ha te még nem látod. Akkor sem, ha azt hiszed, nem élnéd túl nélküle. Akkor sem, ha félelmetes kilépni.
Ő pedig kilépett. Nem azért, mert legyőzhetetlen volt. Hanem mert mellette állt egy anya, aki emlékeztette rá: a méltóság többet ér bármilyen házasságnál. Az igazság fájdalmasabb… de tisztább, mint bármelyik hazugság.