Ilona Fehér végül Dóra felé fordult, arcán türelmet erőltetett kifejezéssel.
— Ne vedd zokon — mondta kimérten. — Én csak azt szeretném, ha minden rendben, szervezetten zajlana. Az édesanyád… hát, nyilván egyszerű asszony. Megoldjuk, hogy taxival hozzuk el a repülőtérről, a szállodát előre kifizetjük. Jöjjön két nappal korábban, hogy legyen ideje akklimatizálódni. Meg rendesen megfürdeni.
— Az anyukám minden nap fürdik — suttogta Dóra, alig hallhatóan.
— Persze, persze, ezt nem is vitatom — legyintett Ilona Fehér. — Csak tudod… vidéken… hát… nem mindig a legtisztább a víz. Itt majd vesz egy normális fürdőt nálunk. A nagy napon pedig… készen áll majd.
Gergő Deák hallgatott. A villájával apróra darabolta a paradicsomot a tányérján. Olyan apróra, hogy már szinte péppé vált.
— Aztán majd külön ültetjük — folytatta az asszony, mintha a legtermészetesebb dologról beszélne. — Távolabbi rokonok mellé. Ott lesz Csilla Fazekas meg Botond Fodor… egyszerűbb emberek. Ott jobban érzi majd magát. Nem kell idegeskednie a mi üzleti partnereink társaságában, igaz?
— Ilona Fehér… az édesanyám…
— Nyugodj meg, drágám — vágott közbe az asszony. — Én mindent értek. Te rendes lány vagy. De legyünk őszinték: nevezzük az anyukádat falusinak, mi pedig gondoskodunk róla, hogy senkinek ne tűnjön fel semmi. Neked is ez az érdeked, nem?
Dóra hirtelen felpattant. A térdei remegtek.
— Elnézést… ki kell mennem egy kicsit.
Gergő még csak fel sem nézett.
Kint, az utcán Dóra azonnal tárcsázta az édesanyját. A vonal alig csengett egyet.
— Anya, én vagyok.
— Dórám… mi történt?
— Semmi… illetve… a leendő anyósom azt mondta, hogy a lagzira… két nappal korábban kellene jönnöd. Azért, hogy… megfürödj. Pontosan így fogalmazott. Gergő előtt.
Csend. Majd egy mély levegővétel.
— És ő mit szólt?
— Evett tovább.
Újabb hosszú hallgatás.
— Rendben. Elmegyek. Küldd el a címet.
— Anya… biztos vagy benne? Azt mondta, sarokba ültet majd. Mindenkinek elmondja, hogy faluról jöttél. Én… szégyellem magam.
— Nekem nincs miért szégyenkeznem, kislányom. Elmegyek. Aztán majd meglátjuk, kinek lesz oka rá.
A menyegző egy elegáns vidéki klubban zajlott. Fehér sátrak, gondosan kirakott sétányok, jégből faragott szobrok. Több mint száz vendég gyűlt össze. Dóra az arcok felét sem ismerte: Ilona Fehér baráti köre, Mihály Budai kollégái, üzleti kapcsolatok, partnerek.
Gabriella Vincze egy órával a ceremónia előtt érkezett. Dóra a parkolónál várta. Az édesanyján szürke kosztüm volt, egyszerű, dísztelen. Az arca nyugodt. Szinte hűvös.
— Anya… minden rendben?
— Teljesen. Mutasd csak azt a nagy „luxust”.
Ilona Fehér pezsgőspohárral a kezében lépett oda hozzájuk. Mosolygott, de a tekintete méricskélő volt.
— Ó, hát megérkezett a vendégünk Kalocsáról! Jó volt az út? Ugye, a repülő lenyűgöző élmény?
— Minden rendben volt. Köszönöm az odafigyelést — válaszolta nyugodtan Gabriella Vincze.
— Remek. Fáradjon beljebb. Az ön kis asztala ott van, a sarokban. A személyzeti bejárat mellett… sajnos több hely nem maradt. Távolabbi rokonokkal ül majd, egyszerű emberekkel. Ott kényelmesebb lesz.
— Köszönöm. Előbb kint maradok egy kicsit. Jól esik a friss levegő.
Ilona Fehér vállat vont, és már ment is tovább más vendégeket fogadni.
Dóra megszorította az anyja kezét.
— Sajnálom… mindezt.
— Mit sajnálsz, drágám? Nem te döntöttél úgy, hogy a szolgálati ajtó mellé ültetnek.
— De én hoztalak ide. Beleegyeztem ebbe az esküvőbe.
Gabriella Vincze hosszan a lánya szemébe nézett.
— Dóra… szereted Gergőt?
— Nem tudom. Régen igen. Most… csak fáradt vagyok. Belefáradtam az anyjába. A hallgatásába. Abba, hogy mindig bűntudatom van.
— Akkor miért vagy itt?
— Mert mindenkinek elmondtam. Mert megvan a ruha. Mert itt vannak a vendégek.
— Ezek nem okok, Dóra. Ezek kifogások.
A vacsora hatkor kezdődött. Dóra Gergő mellett ült a főasztalnál. A férfi mosolygott, poharat emelt, koccintott. Úgy tett, mintha minden rendben lenne. Mintha egy órával korábban nem alázták volna meg Dóra édesanyját nyilvánosan.
Ilona Fehér mikrofont ragadott. A ruhája csillogott, a pohár fénylett a kezében. Elégedettnek tűnt.
— Kedves vendégeink! Szeretnék pár szót szólni a menyasszonyról. Dóra kedves, jólelkű lány. Ápolónőként dolgozik. Nos… a családja nem különösebben előkelő, de majd mi „neveljük”, igaz, Gergő?
Nevetés futott végig a termen. Volt, aki őszintén kacagott, mások zavartan.
Gergő mosolygott, bólintott, poharat emelt.
Dórában valami végleg megrepedt.
— És ma velünk van a menyasszony édesanyja is — folytatta Ilona Fehér. — Gabriella Vincze, hol is ül? Á, ott, a szolgálati bejáratnál. Legyen szíves, álljon fel!
Gabriella Vincze lassan felállt. Az arca rezzenéstelen volt.
— Szeretném, ha mindenki megnézné ezt az asszonyt. Kalocsán él. Dolgozik… illetve már nyugdíjas, ha jól tudom. Valószínűleg most először jár ilyen színvonalú helyen. Mondja csak, Gabriella Vincze… tetszik önnek nálunk?
Néhányan nevettek. A többiek lesütötték a szemüket.
— Nagyon — felelte nyugodtan. — De szeretnék pontosítani valamit.
— Micsodát? — mosolygott Ilona Fehér.
— Azt mondta, nyugdíjas vagyok. Ez nem igaz. Egy textilgyár tulajdonosa vagyok. A legnagyobbé a térségben. Talán hallott róla: Kalocsai Textilművek. A megye összes állami intézményének szállítunk.
Dermedt csend lett. Ilona Fehér pislogott.
— Tessék?
— Azt mondom, nem vagyok nyugdíjas. Egy vállalatot vezetek. A férjem halála után vettem át az üzemet, ami romokban volt. Mindent beleadtam. Három éven át napi tizenhat órát dolgoztam. Ma háromszáz alkalmazottam van, és két évre előre aláírt szerződéseim.
Ilona Fehér hátralépett egyet.
— De… miért… miért nem mondta ezt?
— Mert nem szokásom dicsekedni. Ellentétben önnel, Ilona Fehér. Ön egész este szinteket, kapcsolatokat és pénzt emlegetett. Én dolgozom.
Mihály Budai felállt.
— Gabriella Vincze… kérem, ne csináljunk jelenetet…
— Jelenetet? — lépett előrébb Gabriella. — A felesége most alázta meg a lányomat több mint száz ember előtt. Szegénynek nevezte. Engem pedig falusinak. És most ön „jelenetmentességet” kér?
— Ez félreértés…
— Nem, Mihály Budai. Ez nem félreértés. Ez az ön családja. Azt hiszik, mindent megtehetnek, mert vannak kapcsolataik. Tudja mit? A múlt héten az ön hivatala kedvezményes szerződést kért a cégemtől. Elutasítottam. Tudja, miért?
Mihály Budai arca elsápadt.
— Mert az emberei burkoltan jutalékot kértek. Minden beszélgetést rögzítettem. Holnap beadom az anyagot az ügyészségre. Nem rosszindulatból. Hanem mert a felesége úgy gondolta, hogy a megalázás szórakoztató.
Teljes csend lett.
Gabriella Vincze a lányához fordult.
— Dóra, pakolj. Megyünk.
Dóra felállt. A keze remegett — de felállt.
— Dóra, várj… — Gergő megragadta a csuklóját. — Anyám csak viccelt. Nem úgy gondolta…
— Engedj el.
— De… most házasodtunk össze. Itt vannak a vendégek. A torta, az ajándékok…
— Engedj el, Gergő.
Elengedte. Előbb az anyjára nézett, majd az apjára, végül Dórára.
— Én… nem tudom, mit mondjak.
— Látod. Soha nem tudod. Hat hónapig hallgattál, miközben az anyád megalázott. Hallgattál, amikor falusinak nevezte az anyámat. Ma pedig hallgattál, miközben cirkuszt csinált belőle. Te mindig hallgatsz.
— De szeretlek!
— Nem. Te a csendet szereted. Azt, amikor minden „nyugodt”. Én nem bírok tovább ebben a némaságban élni.
Gabriella Vincze megszorította a lánya kezét, és elindultak kifelé.