— Anyu csak viccelt… nem akart rosszat…
— Engedj el.
— De… hiszen most házasodtunk össze. Itt vannak a vendégek. A torta, az ajándékok…
— Engedj el, Gergő.
Elengedte. Előbb az anyjára nézett, aztán az apjára, végül Dórára. A szája kinyílt, majd újra becsukódott.
— Én… nem is tudom, mit mondjak.
— Pont ez az. Soha nem tudod. Fél éven át hallgattál, miközben az anyád nap mint nap megalázott. Nem szóltál, amikor parasztnak nevezte az anyámat. Ma is csendben maradtál, miközben cirkuszt rendezett mindenki előtt. Te mindig hallgatsz, Gergő.
— De szeretlek!
— Nem engem szeretsz. A csendet szereted. Azt, hogy minden „rendben legyen”. Én ebben a némaságban nem tudok tovább élni.
Gabriella Vincze megszorította a lánya kezét.
— Gyere, Dóra.
Ilona Fehér az ajtónál próbálta feltartóztatni őket.
— Gabriella… beszéljük meg normálisan. Túl messzire mentem. Bocsánatot kérek.
— Nem azért kér bocsánatot, mert megbánta, hanem mert rájött, kivel áll szemben. A kettő nem ugyanaz, Ilona.
— De meg tudunk egyezni! Többé nem fordul elő!
— Többé… mikor? A vendégek előtt? És amikor kettesben maradna Dórával? Akkor tovább marná, amíg semmi nem marad belőle. A fia pedig újra hallgatna. Mert az kényelmes.
Gabriella kitárta az ajtót.
— Tudja, mi a legijesztőbb? Nem az, amit velem tett. Hanem az, hogy hat hónapon át ezt csinálta a lányommal. És ő eltűrte… mert szerette a fiát. Maga pedig észre sem vette. Ez a valódi tragédia.
Az autóban Dóra hangtalanul sírt, az arcát a tenyerébe temette. Gabriella nem szólt egy szót sem. Nem ígérgetett, nem vigasztalt. Csak vezette az autót, egyenesen előre.
Húsz perc múlva Dóra felemelte a fejét.
— Anya… miért nem meséltél soha a vállalkozásodról? A pénzről?
— Mert azt akartam, hogy ne a pénz alapján válaszd az életed. Látod, mi történik, ha valaki csak annak él? Nézz Ilonára: mindene megvan — ház, autók, kapcsolatok. Belül mégis üres. És ezt az űrt mások megalázásával tölti ki. Nem akartam, hogy te ilyen legyél.
— Én mégis tűrtem fél éven át. Fél évig hallgattam, anya… Azt mondta, nem tudok öltözködni, hogy olcsó a sminkem, hogy szégyent hozok a családjukra a fizetésemmel. Én meg csendben maradtam. Azt hittem, majd megvéd… vagy legalább észreveszi, mennyire fáj.
— Látta. Csak kényelmesebb volt nem látni.
Dóra a ruhája szegélyébe törölte a könnyeit — fehér volt, drága, három hónapja választotta ki.
— Tudod, mi a legabszurdabb? Azt hittem, szerelmes vagyok belé. Ma jöttem rá, hogy csak féltem egyedül maradni. Féltem, hogy majd azt mondják: „na, neki még a házasság sem jött össze”. Kapaszkodtam belé, ebbe a családba… akkor is, amikor már elviselhetetlen volt.
— Ez emberi. Mindenki fél az egyedülléttől. De az egyedüllét jobb, mint együtt élni azokkal, akik nem látnak téged.
Dóra az ablakon kifelé bámult. Utcai lámpák, házak, megállók suhantak el.
— És most mi lesz? Mindenki tudni fogja. Azt mondják majd, hogy megszöktem a saját esküvőmről.
— Hadd mondják. Akik szeretnek, megértik. A többiek nem számítanak.
— A munkám? Mindenkinek azt mondtam, férjhez megyek, elköltözöm.
— Visszamész. Azt mondod, meggondoltad magad. Várnak ott, ugye?
Dóra bólintott. A kórházban valóban várták: betegek, kollégák. Olyan emberek, akiknek nem azért kellett, mert jól nézett ki vagy „helyesen” beszélt, hanem mert segített.
— Anya… tényleg átadod a bizonyítékokat az ügyészségnek?
— Igen. Mihály Budai három éve szed jutalékokat. Hallgattam, mert nem akartam beleavatkozni. De az után, amit a felesége veled művelt… felelnie kell.
— És Gergő? Ő is megszenvedi…
Gabriella a piros lámpánál lassított, majd a lányára nézett.
— Dóra, ő felnőtt ember. Látta, mit tett az anyja. Látta, hogy szenvedsz. És hallgatott. Nem állt ki érted. Most neki kell együtt élnie ezzel.
Egy héttel később Dóra visszament dolgozni. A kollégák nem faggatták. Csak megölelték. Visszakapta a kedvenc műszakját. Dolgozott: kötözések, infúziók, éjszakák. Fáradt volt a teste, de belül nyugalom volt.
Gergő az első három napban hívta. Hosszú üzeneteket írt. Könyörgött. Azt írta, az anyja bocsánatot kért, az apja lemondott, a család szétesik, és szüksége van Dórára.
Elolvasta… majd törölte. Válasz nélkül.
A negyedik napon megjelent a kórháznál. Két órát várt. Amikor Dóra kilépett a műszak után, elé állt.
— Beszélnünk kell.
— Nincs miről, Gergő.
— De… szerettük egymást.
Dóra végignézett rajta. Drága kabát, rendezett haj, frissen borotvált arc — szép volt. És üres.
— Tudod, mire jöttem rá? A szerelem nem az, amikor minden könnyű. Hanem amikor nehéz, és akkor is maradsz. Amikor megvédesz. Amikor közém állsz és azok közé, akik bántanak. Te ezt soha nem tetted meg. Ültél, salátát szurkáltál, miközben az anyád sértegette az enyémet. Mosolyogtál a vendégekre, miközben engem alázott. Ez nem szerelem. Ez kényelem.
— Féltem megbántani őt! Az anyám!
— És én ki voltam? A menyasszonyod. A leendő feleséged. Te mégis őt választottad. A hallgatást. A kényelmet. Ez a te döntésed. Élj vele.
Megfordult, elindult a buszmegálló felé. Gergő nem követte.
Három hónap telt el. Ilona Fehér nem hívta többé. Mihály Budai ellen nyomozás indult. Gergő rokonokhoz költözött egy másik városba. Dóra pedig élt. Dolgozott. Esténként átment az anyjához. Teáztak a konyhában, beszélgettek tervekről, életről, arról, milyen furcsán rendeződnek néha a dolgok.
— Anya… nem értem, hogyan bírtam ezt ennyi ideig.
— Mert féltél veszíteni. Mindenki így tesz. Olyasmihez ragaszkodunk, ami már nem a miénk, csak hogy ne kelljen beismerni: tévedtünk.
— Pedig tényleg tévedtem. Fél évet adtam annak, aki nem látott.
— Nem vesztetted el. Tanultál belőle. Most már tudod: ha egy férfi nem véd meg az anyjával szemben, sehol sem fog.
Dóra bólintott, kiitta a teáját, majd felnézett.
— Köszönöm. Hogy eljöttél. Hogy kihoztál onnan. Hogy nem hagytál elsüllyedni.
— Az anyád vagyok. Mindig kihúzlak. Akkor is, ha tiltakozol.
És Dóra hirtelen felnevetett. Először három hónap után — őszintén.
Mert végre megértette: néha a szeretet legnagyobb bizonyítéka az, hogy nem hagynak ott, ahol lassan összetörsz. Akkor sem, ha te még nem látod. Akkor sem, ha félelmetes elmenni. A következő események pedig már ennek a felismerésnek az árnyékában bontakoztak tovább.