«Nem engem szeretsz. A csendet szereted.» — vádolta Dóra keserűen, majd elindult a buszmegálló felé

Ez a kapcsolat mérgező és hazug.
Történetek

Az anyósom gúnyos megjegyzésekkel dobálózott:
— „Hívd csak fel az anyádat, azt a parasztasszonyt” — nevetgélt. Amikor azonban belépett a terembe, a mosolyok egy csapásra eltűntek az arcokról.

— Gergő, ugye tisztában vagy vele, hogy az ő édesanyját is meg kell hívnunk? — szólalt meg Ilona Fehér, úgy, hogy közben Dóra Fodor felé sem pillantott. Úgy beszélt a fiához, mintha a menyasszony ott sem ülne az asztalnál.

— Persze, anya — felelte Gergő Deák, miközben villájával szétpiszkálta a salátát, mintha rendkívül fontos dolga lenne vele.

— Bár őszintén szólva, szívesebben kihagynám ezt az egészet. Mit is látott ő eddig odahaza, Kalocsán? El tudom képzelni, hogy náluk még meleg víz sincs a hét felében.

Dóra az asztalterítő alatt ökölbe szorította a kezét. Megpróbált megszólalni, de a torkában ülő feszültség elfojtotta a hangját.

— Ne vedd sértésnek, Dóra — fordult végül felé Ilona Fehér, hűvös udvariassággal. — Csak azt szeretném, hogy minden megfelelően legyen megszervezve. Az édesanyád bizonyára egyszerű asszony. Küldünk érte taxit a repülőtérre, előre kifizetjük a szállodát. Jöjjön két nappal korábban, hogy megszokja a környezetet. És… rendesen meg tudjon fürödni.

— Az én anyukám minden nap fürdik — suttogta Dóra.

— Természetesen, természetesen. Nem is kételkedem benne. Csak tudod… vidéken más a vízminőség. Itt majd vesz egy rendes fürdőt nálunk, és az esküvő napjára… felkészülten érkezik.

Gergő tovább hallgatott. Aprólékos gonddal vagdosta a paradicsomot, darabonként, szinte mániákusan.

— Aztán külön asztalhoz ültetjük — folytatta Ilona Fehér. — Távolabbi rokonok mellé. Ott lesz Csilla Fazekas meg Botond Fodor is… egyszerű emberek. Így neki is kényelmesebb lesz. Nem kell idegeskednie a partnereink társaságában, nem igaz?

— Ilona Fehér, az én anyám…

— Nyugalom, kedvesem. Én mindent megértek. Jó lány vagy, Dóra. De legyünk őszinték: nevezzük falusinak az édesanyádat, mi pedig gondoskodunk róla, hogy ez senkinek ne tűnjön fel. Neked is ez az érdeked, nem?

Dóra hirtelen felállt. A lába remegett.

— Elnézést… ki kell mennem.

Gergő fel sem nézett.

Odakint Dóra azonnal tárcsázta az anyját. A hívást az első csörgésre felvették.

— Anya, én vagyok.

— Dóra… mi történt?

— Semmi. Vagyis… a leendő anyósom azt mondta, hogy két nappal korábban kellene jönnöd az esküvőre. Hogy… megfürödj. Így fogalmazott. Gergő előtt.

Csend. Majd egy mély lélegzet.

— És ő mit szólt?

— Salátát evett.

Újabb hosszú hallgatás.

— Rendben. Elmegyek. Küldd el a címet.

— Biztos vagy benne? Az asztalt a sarokba teszik neked. Mindenkinek azt mondják majd, hogy faluról jöttél. Anya… szégyellem magam.

— Nekem nincs miért szégyenkeznem, kislányom. Elmegyek. Aztán majd meglátjuk, kinek lesz oka lehajtani a fejét.

Az esküvőt egy elegáns vidéki klubban tartották: hófehér sátrak, kövezett sétányok, jégszobrok. Több mint száz vendég érkezett. Dóra a felüknek még a nevét sem ismerte: Ilona Fehér barátai, Gergő kollégái, üzleti kapcsolatok.

Gabriella Vincze egy órával a szertartás előtt érkezett. Dóra a parkolóban várta. Az édesanyja szürke kosztümöt viselt, dísztelenül, mégis méltósággal. Az arca nyugodt volt, szinte zárkózott.

— Anya… minden rendben?

— Minden. Mutasd csak ezt a nagy „fényűzést”.

Ilona Fehér pezsgőspohárral a kezében lépett oda hozzájuk. Mosolygott, de a tekintete méricskélő volt.

— Ó, hát megérkezett a vendégünk Kalocsáról! Jó volt az út? Elbűvölő lehetett a repülőút, igaz?

— Minden rendben volt. Köszönöm a figyelmességet — válaszolta nyugodtan Gabriella Vincze.

— Remek. Fáradjon beljebb. A kis asztala ott van, a sarokban, a szolgálati bejárat közelében… sajnos máshol nem volt hely. Távoli rokonokkal ül majd, egyszerű emberekkel. Így kényelmesebb lesz önnek.

— Köszönöm. Előbb kint maradok egy kicsit. Jót tesz a friss levegő.

Ilona Fehér vállat vont, és továbbment a vendégekhez.

Dóra megszorította az anyja kezét.

— Sajnálom… mindezt.

— Mit is kellene sajnálnod? Nem te döntöttél úgy, hogy a szolgálati ajtó mellé ültetnek.

— De én hoztalak ide. Beleegyeztem ebbe az esküvőbe.

Gabriella Vincze mélyen a lánya szemébe nézett.

— Dóra… szereted te Gergőt?

— Nem tudom. Régen igen. Most… csak fáradt vagyok. Belefáradtam az anyjába. Az ő hallgatásába. Abba, hogy mindig bűnösnek érzem magam.

— Akkor miért vagy itt?

— Mert mindenki tud róla. Mert megvan a ruha. Mert eljöttek a vendégek.

— Ezek nem okok, Dóra. Ezek csak kifogások.

A vacsora hatkor kezdődött. Dóra a díszasztalnál ült Gergő mellett. A férfi mosolygott, koccintott, beszédeket mondott, mintha minden rendben lenne. Mintha egy órával korábban az anyja nem alázta volna meg Dóra édesanyját mindenki előtt.

Ilona Fehér mikrofont ragadott. Ruhája csillogott, a hangja magabiztos volt.

— Kedves vendégek! Szeretnék pár szót szólni a menyasszonyunkról. Dóra kedves, jószívű lány. Ápolónőként dolgozik. A családja ugyan nem kiemelkedő, de majd mi „felzárkóztatjuk”, igaz, Gergő?

A teremben nevetés futott végig: volt, aki őszintén, más zavartan.

Gergő mosolygott, bólintott, poharat emelt.

Dórában valami végleg megrepedt.

— Ma velünk van a menyasszony édesanyja is — folytatta Ilona Fehér. — Gabriella Vincze, merre van? Ó, ott, a szolgálati ajtónál. Kérem, álljon fel!

Gabriella Vincze lassan felállt. Az arca rezzenéstelen maradt.

— Szeretném, ha mindenki megnézné ezt az asszonyt. Kalocsán él. Nyugdíjas… vagyis hát, dolgozgat még. Valószínűleg most lát először ilyen színvonalú helyet. Mondja csak, Gabriella Vincze… tetszik önnek nálunk?

Néhányan felnevettek, mások lesütötték a szemüket.

— Nagyon — felelte nyugodtan. — De pontosítanék valamit.

— Micsodát? — mosolygott Ilona Fehér.

— Azt mondta, nyugdíjas vagyok. Ez nem igaz. Egy textilgyár tulajdonosa vagyok. A régió legnagyobbjáé. Talán hallott róla: Kalocsai Textilművek. Az összes állami intézményt mi látjuk el anyaggal.

Dermedt csend. Ilona Fehér pislogott.

— Tessék?

— Azt mondom, hogy vállalatot vezetek. A férjem halála után vettem át, amikor csőd szélén állt. Mindent beleadtam. Három évig napi tizenhat órát dolgoztam. Ma háromszáz alkalmazottam van, és kétéves szerződéseim.

Ilona Fehér hátralépett.

— De… miért nem mondta?

— Mert nem szokásom dicsekedni. Ellentétben önnel, Ilona Fehér. Ön egész este a „szintről”, kapcsolatokról és pénzről beszél. Én dolgozom.

Mihály Budai, Ilona Fehér férje felállt.

— Gabriella Vincze… kérem, ne legyen botrány…

— Botrány? — lépett előre Gabriella Vincze. — Az imént a felesége száz ember előtt alázta meg a lányomat. Szegénynek nevezte. Engem falusinak. És most ön nyugalmat kér?

— Félreértés…

— Nem, Mihály Budai. Ez nem félreértés. Ez az önök családja. Azt hiszik, hogy kapcsolatokkal bárkit el lehet taposni. Tudja mit? A múlt héten az önök hivatala kedvezményes szerződést kért tőlem. Elutasítottam. Tudja miért?

Mihály Budai elsápadt.

— Mert az embereik jutalékot vártak. Minden beszélgetést rögzítettem. Holnap átadom az ügyészségnek. Nem rosszindulatból. Hanem mert az ön felesége szórakozásból megaláz másokat.

A teremben síri csend lett.

Gabriella Vincze a lányához fordult.

— Dóra, pakolj. Elmegyünk.

Dóra felállt. Reszketett, de felállt.

— Dóra, várj… — Gergő megragadta a csuklóját, és kétségbeesetten próbálta visszatartani.

A cikk folytatása

Sorsfordulók