András minden falattal egyre jobban belehelyezkedett abba az ismerős, kényelmes érzésbe, amelyet gyerekkora óta hordozott magában. A leves melege, a gondosan fűszerezett fasírt íze mind azt sugallta számára: ez a rend. Így néz ki a törődés. Így viselkedik egy „igazi” nő. Az anyja számára továbbra is a mérce volt. Eszter Simon pedig? Az ő szemében csupán önzőnek tűnt, aki nem értette, mi az a gondoskodás.
Oldalra pillantott a nappali felé. A felesége még mindig a kanapén ült, fején a fejhallgatóval, mintha kívül rekesztette volna magát az egész helyzeten.
– Látod ezt? – szólalt meg, és a kanalával az asztalra bökött. – Ez odafigyelés! Anyám átszelte az egész várost, csak hogy ehetek valami rendeset. Te meg még csak fel sem álltál.
Renáta Molnár a közelben állt, karba tett kézzel. Az arca elégedetten ragyogott, mintha egy régen várt győzelmet könyvelne el.
Eszter lassan lehúzta a fejéről a fülhallgatót. A zene elhalt. Előbb hosszan ránézett Andrásra, majd az anyósára, végül újra a férjére. A tekintete nyugodt volt, túlságosan is az.
– Ízlik? – kérdezte halkan.
A hangjában volt valami, amitől András megborzongott volna, ha nem lett volna túlságosan elragadtatva a saját igazától.
– Nagyon. Így kell főznie egy nőnek.
– Értem – biccentett Eszter. – Akkor jó étvágyat.
Ezzel visszatette a fülhallgatót, mintha a beszélgetés ezzel lezárult volna.
Renáta Molnár azonban nem elégedett meg ennyivel. Úgy érezte, most kell végleg átvennie az irányítást. A konyha csak a kezdet volt; egy rendes ház asszonya mindenhová benéz. Határozott léptekkel indult a hálószoba felé.
– Nézzük csak, mi folyik itt – morogta, miközben benyitott. – Fogadni mernék, hogy a lustaság uralkodik.
András követte, még a tányérját sem tette le. Jólesett neki ez az egész: az anyja újra kézbe vette a dolgokat, és ettől a világ ismét kiszámíthatónak tűnt.
A hálóban Renáta azonnal a szekrényhez lépett, feltépte az ajtókat, és pakolni kezdett. Eszter ruhái kerültek sorra: ruhák, blúzok, pulóverek. Olyan tér volt ez, amelyhez senkinek sem lett volna joga hozzányúlni.
– Ez meg micsoda?! – csattant fel, amikor előhúzott egy sötétkék, mélyen kivágott ruhát. – Ilyenben jár egy férjes asszony? Ez botrányos!
Nem állt meg: dobozokat vett elő, ékszereket, füzeteket, könyveket.
– Naplót is vezet? Ki tudja, milyen mocskot írogat rólunk!
Ekkor Eszter megjelent az ajtóban. Mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy idegen kezek kutatnak az életében. Az arca nyugodt maradt, szinte dermedt.
– Renáta Molnár – szólalt meg egyenletes hangon –, kérem, tegye le a dolgaimat.
Az anyós megfordult, szemében diadal csillant.
– Miért? Rendet csinálok! Nézz körül, minden szanaszét van!
– Azt mondtam, tegye le a holmimat.
– Mióta parancsolgatsz nekem? Én vagyok a férjed anyja, jogom van hozzá!
– Nincs – rázta meg a fejét Eszter. – Semmi joga nincs.
Odament a komódhoz, felvette a saját kulcsait, majd mindenki megdöbbenésére András kulcsait is.
– Eszter, mit csinálsz? – hebegte András, és közelebb lépett.
Válasz helyett Eszter az anyósa elé állt, és a kezébe nyomta mindkét kulcscsomót.
– Annyira szerette volna ön lenni a ház úrnője? Tessék. Mostantól ez az ön otthona.
Renáta hol a kulcsokra, hol a menyére, hol a fiára nézett.
– E… ez mit jelent?
– Azt, hogy elmegyek – felelte Eszter nyugodtan. – Vigye magával a fiát. Főzzön neki, mosson rá, vasalja az ingeit. Pont erre vágyott, nem igaz? Bizonyítani akarta, hogy jobb nálam. Most megteheti.
– Eszter, várj! – András megragadta a karját. – Komolyan gondolod? Egy vita miatt?
A nő ránézett. Nem volt a szemében harag, sem könny. Csak mélységes fáradtság.
– Ez nem vita, András. Ez három év. Három év próbálkozás, amit nem vettél észre. Három év tűrés, miközben hallgattál. Három év remény, amikor te mindig az anyádat választottad. Minden alkalommal.
– De szeretlek!
– Szeretsz? – halványan elmosolyodott. – Te a kényelmet szereted. Egy olyan nőt akarsz, aki kiszolgál, mint az anyád. Én megpróbáltam ilyen lenni három évig. Többet nem fogom.
Kihúzta a kezét, elővette az utazótáskát, beledobta a laptopját, az iratait, a telefonját, majd felvette a kabátját.
– Hová mész?
– Barbarához. Régóta hív.
– Eszter! – sikította Renáta. – Botrányt csinálsz! Mit szólnak majd az emberek?
Eszter az ajtóban megállt, visszafordult.
– Azt, hogy egy nő végre elhagyta a semmirekellő férjét és annak hisztérikus anyját. És ez nekem teljesen megfelel.
Az ajtó halkan csukódott be. A zár kattanása élesen visszhangzott.
András és Renáta egyedül maradtak. A lakás tiszta volt, az asztalon kihűlt az étel. Minden tökéletesnek látszott.
És teljesen üresnek.
Három hónappal később Eszter egy kávézóban ült, és a telefonját böngészte. Az élete lassan helyrebillent. Egy apró lakást bérelt – nem nagyot, de otthonosat. Úgy aludt, ahogy évek óta nem. Azt főzte, amit szeretett, jógázni kezdett, újra találkozott a barátaival, akiket a házasság alatt elhanyagolt.
A telefon rezgett. Üzenet Andrástól.
„Eszter, beszélnünk kell. Anyám beköltözött hozzám. Mindenbe beleszól. Nem bírom tovább. Sajnálom. Kezdhetnénk elölről?”
Eszter kétszer is elolvasta, majd félretette a készüléket, és belekortyolt a kávéjába. Odakint sütött a nap. Hosszú idő óta először szabadnak érezte magát.
Végül visszavette a telefont, és válaszolt:
„András, megkaptad, amit akartál: anyádat, a gondoskodását, a főztjét. Élvezd. Én pedig végre megkaptam azt, amire szükségem volt. Saját magamat.”
Elküldte az üzenetet, és elmosolyodott.
Néha ahhoz, hogy rátaláljunk a boldogságra, előbb vissza kell adni a kulcsokat… egy olyan élethez, amely sosem volt igazán a miénk.