A konyha ajtajában állt, karját összefonva a mellkasa előtt. Renáta Molnár ajkai vékony vonallá préselődtek, mintha valami keserű ízt forgatna a szájában. Mellette András Vincze idegesen toporgott, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, következetesen kerülve felesége tekintetét.
– Beszéltem Csilla Kertésszel, Anikó Fülöppel, sőt még Hajnalka Somogyival is – kezdte Renáta Molnár, és a hangjában ott remegett az alig leplezett diadal. – Mind ugyanazt mondják. Te tetted tönkre a fiamat. Lefogyott, sápadt, rosszul néz ki. A lakás elhanyagolt. Az ingek gyűröttek. És te egész nap ki tudja, merre csatangolsz.
Eszter Simon lassan letette a táskáját a padlóra. Frissen érkezett haza a rendelőből: tizenkét órát töltött talpon a szakrendelésen, végtelen betegáradattal, egymás után három kifejezetten nehéz esettel. Zúgtak a lábai, a halántéka lüktetett. És ez várt rá otthon – nem pihenés, hanem számonkérés.
– Renáta – szólalt meg halkan, tudatosan visszafogva magát, miközben belül forrt benne minden –, én dolgozom. Orvos vagyok. Tizenkét órás műszakjaim vannak.
– Dolgozik! – csapta össze a kezét az anyós. – Az én anyám is dolgozott gyárban, vitte a háztartást, felnevelt három gyereket, és náluk mindig ragyogott minden! Te meg egyetlen férfit sem vagy képes rendesen megetetni!
Eszter Andrásra nézett. A férfi olyan elszánt figyelemmel tanulmányozta a linóleum mintázatát, mintha abban lenne elrejtve az örök élet titka. A férje. Az, aki esküdözött, hogy jóban-rosszban mellette áll. Aki megígérte, hogy megvédi. És most némán tűrte, hogy az anyja porig alázza őt.
– András – szólalt meg Eszter csendesen. – Te is így gondolod?
A férfi végre felnézett. A szemében egy pillanatra felvillant valami, ami akár bűntudat is lehetett volna… aztán nyomtalanul eltűnt.
– Anyának igaza van, Eszter. Hazajövök, és üres minden. A hűtő kong. A mosás egy hete nem volt elindítva. Te egyáltalán felfogod, mi zajlik körülötted?
Valami megreccsent benne. Nem hangosan. Alig észrevehetően. Mint amikor egy ág megadja magát a hó súlya alatt. Mint az utolsó, vékony szál, amely három éven át tartotta benne a türelmet.
Három év házasság. Három év erőlködés, hogy megfeleljen egy anyósnak, aki az első naptól ellenségként tekintett rá. Három év szemrehányás, kéretlen tanács, kioktatás. Három év remény, hogy egyszer majd a férje mellé áll.
Nem állt.
– Rendben – mondta Eszter, és meglepte, milyen idegenül cseng a saját hangja. Egyenletes volt, szinte gépies. – Ha rossz háziasszony vagyok, ha tönkreteszem a férjemet, ha a családi tanács egyhangúlag eldöntötte, hogy semmirekellő vagyok… akkor nem játszom tovább a szerepet.
Renáta Molnár összevonta a szemöldökét. Könnyeket várt. Bocsánatkérést. Könyörgést. Nem ezt a jeges nyugalmat.
– Mit jelent az, hogy nem játszol tovább?
– Azt, hogy mától nem főzök, nem mosok, nem takarítok. Semmit. Ha már ígyis lustának és rendetlennek könyveltek el, akkor megfelelek az elvárásoknak. Ön pedig, Renáta, ha ennyire pontosan tudja, milyen az ideális otthon… kérem. Jöjjön, és mutassa meg. Tartson bemutatót.
Megfordult, és kisétált a konyhából. Anyósa döbbenten maradt ott, nyitott szájjal, András pedig mozdulatlanná dermedt, mintha hirtelen kihúzták volna alóla a talajt.
Az új életének első reggele szokatlan csenddel kezdődött.
András dideregve ébredt. Máskor Eszter már korábban felkelt, felcsavarta a fűtést, reggelit készített. A lakást kávéillat és friss pirítós melege töltötte meg. Azon a reggelen hideg volt… és üresség.
A nappaliban találta meg a feleségét. Eszter egy fotelben ült, könyvvel a kezében, takaróba burkolózva. Az asztalkán egy csésze állt – nyilván már evett. Egyedül. Nélküle.
– Eszter, mit csinálsz? – dörmögte álmosan. – Mennyi az idő?
– Kilenc – felelte, lapozva, fel sem nézve.
– És a reggeli?
– A konyha arra van – biccentett a folyosó felé. – Hűtő, tűzhely. Semmi sem változott.
András állt pár másodpercig, míg felfogta, amit hallott, aztán vánszorogva elindult a konyhába. A mosogatóban tornyosult az előző napi edényhalom. A hűtőben három tojás, egy darabka sajt és egy doboz tej árválkodott. Kenyér sehol. Kávé sem.
Megpróbált tojást sütni. A serpenyő leégett. A rántotta gumiszerű masszává vált. Megégette az ujját, kilöttyintette a tejet, és mire leült a tányér elé, a kedve mélyebbre zuhant, mint valaha.
– Ez a tegnapi miatt van? – kiabált ki a nappali felé.
– Pontosan melyik része miatt? – érkezett nyugodtan a válasz.
– Anyu miatt. A beszélgetés miatt.
Eszter megjelent az ajtóban. Nem volt dühös. Nem volt sértett. Inkább távolságtartó kíváncsisággal nézte őt, mintha egy ritka bogarat vizsgálna.
– András, ez nem tegnapról szól. Ez három évről. Három évről, amikor az anyád megalázott, te pedig hallgattál. Három évről, amikor beleszakadtam a munkába, aztán itthon is, és cserébe csak kritikát kaptam. Elegem lett abból, hogy cseléd legyek, akit még le is néznek.
– De hát ez a dolgod! A feleségem vagy!
Eszter halványan elmosolyodott. Fáradtan. Szomorúan.
– Dolgom? És neked, mint férjnek, mik a dolgaid? Hazahozni a fizetést, aztán elterülni a kanapén a telefonnal?
Nem tudott mit mondani.
Két napig húzta. Szendvicseket evett, ételt rendelt, nagy ívben kerülgette a mosatlan edények egyre növekvő kupacát. Elfogytak a tiszta zoknik. Az ingek összegyűrődtek. A lakás lassan káoszba fulladt.
Eszter mintha nem is látta volna. Dolgozni járt, hazatért, olvasott, filmet nézett a laptopján. Magának főzött valami egyszerűt – salátát, egy szendvicset teával. Párhuzamos életet élt, amelyben Andrásnak nem jutott hely ebben a mindennapi térben.
A harmadik napon András megtört. Kiment az erkélyre, és felhívta az anyját.
– Anya, gyere át – nyöszörögte panaszos, szinte gyerekes hangon. – Katasztrófa van. Eszter teljesen kifordult magából. Semmit nem csinál. Tényleg semmit. Három napja nem ettem rendesen. Segíts, anya. Te tudod, hogyan kell ezt csinálni.
Renáta Molnár egy órán belül megérkezett. Vihar módjára rontott be a lakásba, tele szatyrokkal, dobozokkal, házi étellel. A szemében felháborodás villogott… és alig leplezett elégedettség.
– Tudtam! – csattant fel, végigmérve a rendetlenséget. – Mondtam neked, fiam! Mondtam, hogy nem való hozzád! De nem hallgattál rám! Na, nézd meg!
Berohant a konyhába, és felsikoltott, amikor meglátta az állapotokat.
– Jézusom… hát ez egy disznóól! Szegény gyerekem, hogy bírtál így élni?
Eszter a nappaliban ült, fejhallgatóval a fülén. A tévé fekete képernyőjének tükrében látta az anyós kapkodó mozdulatait, hallotta a felháborodott hangját… de meg sem mozdult. Nem vette le a fülest. Nem fordította el a fejét.
Renáta Molnár keresztes lovag hevületével vetette bele magát a munkába. Csörömpölt, zörgött, ablakot tárt ki „szellőztetés” címén. Mérgező megjegyzései betöltötték a lakást.
– Három nap! Három napig hagyta, hogy a fiam mocsokban éljen! Szégyen! Szívtelenség!
Két óra múlva a konyha ragyogott. Az asztalon gőzölgött a leves, mellette fasírt, felszeletelt kenyér. Renáta Molnár levette a kötényt, és hívta a fiát:
– Andriskám, gyere enni! Anyád mindent elkészített!
András leült az asztalhoz, és úgy vetette magát az ételre, mintha napok óta éhezett volna, miközben minden kanállal egyre ismerősebb érzés tért vissza belé: a megnyugtató bizonyosság, hogy „így kell lennie”, és hogy az anyja mindig tudja, mi a helyes.