Eszter Simon továbbra sem mozdult. Nem nyúlt a fejhallgatóhoz, nem reagált sem a zajokra, sem a szavakra, a fejét sem fordította el egy pillanatra sem.
Renáta Molnár viszont teljes lendülettel vetette bele magát a „rendteremtésbe”, olyan elszántsággal, mintha szent küldetést teljesítene. Csattogtak az edények a kezében, zörgött minden zacskó, tárva-nyitva hagyta az ablakokat „hadd szellőzzön ki ez a fertő”, miközben a hangos, maró megjegyzései visszhangoztak a lakás minden szegletében.
— Három teljes nap! Három napig hagyta ezt a nőt, hogy a fiam mocsokban éljen! Ez már nem is szégyen, hanem lelketlenség!
Két órával később a konyha felismerhetetlenné vált. Minden csillogott-villogott, az asztalon gőzölgött a frissen főzött borscs, mellette gondosan kirakva fasírtok, felszeletelt kenyér. Renáta Molnár levette a kötényt, és elégedetten szólt ki:
— Andriskám, gyere enni! Anyád rendbe tette a dolgokat!
András Vincze leült, és mohón esett neki az ételnek, mintha napok óta nem evett volna. Minden kanállal visszatért belé az a régi, ismerős érzés: igen, így kell ennek lennie. Így viselkedik egy rendes nő. Az anyja tökéletes volt. Eszter? Ő csupán önző.
Oldalra pillantott a feleségére, aki még mindig a kanapén ült, a fejhallgatóval, mintha nem is léteznének.
— Látod? — bökött az asztal felé a kanállal. — Ez a törődés! Anyám átutazta fél Budapestet, hogy enni adjon nekem! Te meg még csak meg sem moccantál!
Renáta Molnár ott állt mellette, karba tett kézzel. Az arcán diadalittas mosoly fénylett.
Eszter lassan levette a fejhallgatót. A zene elhalt. Hosszan, figyelmesen végignézett a férjén, majd az anyósán, aztán vissza Andrásra.
— Ízlik, András? — kérdezte halkan.
Volt valami a hangjában, amitől a férfi ösztönösen összerezzent, de az apró győzelem mámorában nem tulajdonított neki jelentőséget.
— Nagyon! Így főz egy igazi nő!
— Értem — bólintott Eszter. — Jó étvágyat.
Ezután visszatette a fejhallgatót.
Renáta Molnár, felbátorodva a helyzettől, úgy döntött, nem áll meg félúton. A konyha csak a kezdet volt. Egy rendes háziasszony mindenhol rendet tart. Határozott léptekkel indult a hálószoba felé.
— Lássuk csak, mi van itt — morogta, miközben benyitott. — Fogadni mernék, hogy az ágyneműt is hetek óta nem cserélték, lusta teremtés.
András követte, még mindig rágva az utolsó falatot. Megnyugtatta, ahogy az anyja újra átvette az irányítást. A világ visszazökkent a megszokott kerékvágásba.
A hálóban Renáta Molnár egyenesen a szekrényhez lépett, kitárta az ajtókat, és válogatni kezdett. Eszter ruhái között. Ruhák, blúzok, pulóverek — egy olyan térben, ahová senkinek sem lett volna joga belenyúlni.
— Ez meg micsoda? — csattant fel, amikor előrántott egy mélyen kivágott sötétkék ruhát. — Ilyesmiben járkál egy férjes asszony? Ez szégyenteljes!
Tovább kutatott, előkerültek ékszerdobozok, könyvek, jegyzetfüzetek.
— Naplót vezet? — horkant fel gúnyosan. — Biztos rólunk írja a mocskot!
Ebben a pillanatban Eszter megjelent az ajtóban. Mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy idegen kezek turkálnak az életében. Az arca teljesen nyugodt volt. Túlságosan is.
— Renáta Molnár — szólalt meg egyenletes hangon —, tegye le a dolgaimat.
Az anyós megfordult. A szemében győzedelmes csillanás villant.
— Miért? Rendet csinálok! Nézz körül, káosz van!
— Arra kértem, tegye le a dolgaimat.
— Mióta parancsolsz te nekem? A fiam anyja vagyok! Jogom van hozzá!
— Nincs — rázta meg a fejét Eszter. — Semmilyen joga nincs.
A komódhoz lépett, ahol a kulcsok hevertek. Felvette a saját kulcstartóját, majd mindenki megdöbbenésére András kulcsait is.
— Eszter, mit csinálsz? — hebegte a férfi, közelebb lépve.
Nem válaszolt. Odament Renáta Molnárhoz, aki még mindig a ruhát szorongatta, és a kezébe nyomta mindkét kulcscsomót.
— Annyira szerette volna, hogy ön legyen a ház úrnője? Gratulálok. Mostantól ez az ön otthona.
Az anyós hol a kulcsokat, hol a menyét, hol a fiát nézte.
— Ezt… ezt hogy érted?
— Úgy, hogy elmegyek — felelte Eszter ugyanolyan nyugodtan, mintha az időjárásról beszélne. — Vigye a fiát. Főzzön neki. Vasalgassa az ingeit. Mossa a zoknijait. Hiszen erre vágyott, nem? Mindig bizonyítani akarta, hogy jobb nálam. Tessék. Itt a lehetőség.
— Eszter, várj! — András megragadta a karját. — Komolyan gondolod? Egy vita miatt?
A nő ránézett. A szemében nem volt düh, sem fájdalom. Csak végtelen fáradtság.
— Ez nem vita, András. Ez három év az életemből. Három év igyekezet, amit észre sem vettél. Három év tűrés, miközben te hallgattál. Három év remény… és te minden alkalommal az anyádat választottad. Mindig.
— De hát szeretlek!
— Szeretsz? — halványan elmosolyodott. — Nem engem szeretsz. A kényelmet szereted. Egy nőt akarsz, aki kiszolgál, mint az anyád. Én három évig próbáltam az lenni. Nem akarok többé.
Kibújt a kezéből, elővette az utazótáskát, beledobta a laptopját, iratait, a telefonját, felvette a kabátját.
— Hova mész?
— Barbarához. Régóta hívott.
— Eszter! — sikoltott fel Renáta Molnár. — Ezt nem teheted! Botrány lesz! Mit szólnak majd az emberek?!
Eszter megállt az ajtóban, visszafordult.
— Azt mondják majd, hogy egy nő végre kilépett egy értéktelen házasságból és az anyja árnyékában élő férj mellől. És tudja mit? Nekem ez megfelel.
Az ajtó halkan csukódott. Nem csapódott, csak egy tompa kattanás jelezte a zárat.
András és Renáta Molnár kettesben maradtak. A lakás makulátlan volt. Az asztalon kihűlt a leves. Minden tökéletesnek tűnt.
És mégis teljesen üres volt.
Három hónappal később Eszter egy kávézóban ült, és a telefonján görgette a híreket. Az élete lassan helyrerázódott. Kivett egy apró lakást — szerény, de barátságos volt. Olyan mélyen aludt, ahogyan évek óta nem. Azt főzte, amit ő szeretett, nem azt, amit elvártak tőle. Jógázni kezdett. Újra találkozott régi barátnőkkel, akiket a házasság alatt elveszített.
A telefon megremegett. Üzenet Andrástól.
„Eszter, beszélnünk kell. Anyám hozzám költözött. Mindenbe beleszól. Nem bírom tovább. Sajnálom. Hülye voltam. Kezdjük újra?”
Eszter kétszer is elolvasta, majd letette a készüléket, és kortyolt egyet a kávéból.
Odakint sütött a nap. Hosszú idő után először érezte magát szabadnak. Könnyűnek. Élőnek.
Felvette a telefont, és válaszolt:
„András, megkaptad, amit akartál. Anyád ott van. A gondoskodása. A levese. Élvezd. Én pedig végre azt kaptam meg, amire vágytam. Saját magamat.”
Elküldte, és elmosolyodott.
Néha ahhoz, hogy az ember rátaláljon a boldogságra, előbb vissza kell adnia a kulcsokat — egy olyan élethez, ami sosem volt igazán az övé.