— Ha már szerinted én vagyok a világ legpocsékabb háziasszonya, akkor jöjjön csak az édesanyád, és mutassa meg, hogyan kell ezt rendesen csinálni! — vágta oda Eszter Simon, nyíltan bejelentve a „sztrájkot”. Az anyós pedig szemernyi habozás nélkül, kifejezett elégedettséggel fogadta az ötletet.
A kulcsok tompa fémcsengéssel estek az asztalra. Abban a pillanatban Eszter pontosan tudta: az élete kettéhasadt. Volt egy „azelőtt”, és mostantól létezett egy „ezután”.
Renáta Molnár ott állt a parányi konyha ajtajában, karját szorosan összefonva a mellkasán. Ajkai vékony vonallá préselődtek, mintha valami keserű ízt forgatna a szájában. Mellette András Vincze feszengve álldogált, egyik lábáról a másikra nehezedve, következetesen kerülve a felesége tekintetét.
— Akkor most figyelj — szólalt meg Renáta Molnár, hangjában alig leplezett diadal rezgett. — Beszéltem Csilla Kertésszel, Anikó Fülöppel, Hajnalka Somogyival. Mind ugyanazt mondják. Te tetted tönkre a fiamat. Lefogyott, rosszul néz ki. A lakás elhanyagolt. Az ingei gyűröttek. Te meg egész nap ki tudja, merre csavarogsz.
Eszter lassan letette a táskáját a földre. Épp most érkezett haza a munkából. Tizenkét órát töltött talpon a rendelőintézetben, megszakítás nélküli betegáradattal, három különösen nehéz esettel egymás után. Sajgott a lába, lüktetett a feje. És ez várta otthon: számonkérés, mintha vádlott lenne.
— Renáta, én dolgozom — felelte visszafogott hangon, bár belül forrt benne minden. — Orvos vagyok. Tizenkét órás műszakjaim vannak.
— Dolgozik! — csapta össze a kezét az anyós. — Az én anyám is dolgozott a gyárban, vezette a háztartást, felnevelt három gyereket, és közben ragyogott a lakás! Te meg egyetlen férfit sem vagy képes rendesen megetetni!
Eszter Andrásra nézett. A férfi olyan elmélyülten tanulmányozta a linóleum mintázatát, mintha abba kódolták volna az örök élet titkát. Ő volt a férje. Az, aki esküt tett, hogy mellette áll jóban-rosszban. Aki megígérte, hogy megvédi. És most hallgatott, miközben az anyja porig alázta a feleségét.
— András — szólalt meg Eszter halkan. — Te is így gondolod?
A férfi végre felnézett. A szemében egy pillanatra megvillant valami, ami bűntudatra emlékeztetett… majd azonnal eltűnt.
— Anyámnak igaza van, Eszter — mondta. — Hazajövök, és üresség fogad. A hűtő kong az ürességtől. A mosás hetek óta áll. Fogalmad sincs, mi történik körülötted?
Valami megrepedt benne. Halk, szinte észrevehetetlen törés volt. Mint amikor hó alatt elpattan egy ág. Mint az a vékony szál, amely három éven át tartotta benne a türelmet.
Három év házasság. Három év folyamatos alkalmazkodás Renáta Molnárhoz, aki az első naptól kezdve ellenségként kezelte. Három év szemrehányás, kéretlen tanács és prédikáció. Három év reménykedés abban, hogy egyszer majd a férje őt választja.
Nem tette meg.
— Rendben — mondta Eszter, és meglepte, milyen idegenül nyugodtnak hallja a saját hangját. — Ha szerintetek rossz háziasszony vagyok, ha szerintetek tönkreteszem a férjemet, ha az egész családi tanács egyetért abban, hogy semmirekellő vagyok… akkor nem játszom tovább ezt a szerepet.
Renáta Molnár összevonta a szemöldökét. Könnyeket, bocsánatkérést, könyörgést várt. Nem ezt a fagyos higgadtságot.
— Mit jelent az, hogy nem játszol tovább?
— Azt, hogy mától nem főzök, nem mosok, nem takarítok. Semmit. Ha már így is lustának és rendetlennek bélyegeztek, akkor legalább megfelelek az elvárásoknak. Ön pedig, Renáta — folytatta kimérten —, ha ennyire pontosan tudja, milyen egy tökéletes otthon… legyen szíves. Jöjjön, és mutassa meg. Tartson bemutatót.
Azzal hátat fordított, és kisétált a konyhából. Az anyós ott maradt tátott szájjal, András pedig mozdulatlanná dermedve, képtelenül bármire reagálni.
Az új életének első reggele szokatlan csenddel indult.
András dideregve ébredt. Máskor Eszter már talpon volt ilyenkor: felcsavarta a fűtést, elkészítette a reggelit, a lakást betöltötte a kávé és a friss kenyér illata. Most hideg volt… és üres.
A nappaliban találta meg a feleségét. Eszter egy fotelben ült, könyvvel a kezében, takaróba burkolózva. A kis asztalon egyetlen csésze állt — nyilván már megreggelizett. Egyedül. Nélküle.
— Eszter, te mit csinálsz? — morogta álmosan. — Mennyi az idő?
— Kilenc — felelte a nő, lapozva, anélkül hogy ránézett volna.
— És a reggeli?
— A konyha ott van — bökött a folyosó felé. — Hűtő, tűzhely, minden a helyén.
András egy darabig állt, mire felfogta a hallottakat, majd kelletlenül a konyhába vánszorgott. A mosogató tele volt tegnapi edényekkel. A hűtőben három tojás, egy darabka sajt és egy doboz tej árválkodott. Kenyér nem volt. Kávé sem.
Megpróbált tojást sütni. A serpenyő odakapott. A rántotta rágós masszává vált. Megégette az ujját, kilöttyintette a tejet, és amikor végül leült a tányér elé, a kedve mélypontra zuhant.
— Ez a tegnapi miatt van? — kiáltotta a nappali felé.
— Pontosan mi miatt? — érkezett a nyugodt válasz.
— Anyám miatt. A beszélgetés miatt.
Eszter megjelent az ajtóban. Nem volt dühös. Nem volt sértett. Inkább távolságtartó kíváncsisággal nézte, mint egy ritka rovart egy vitrinben.
— András, ez nem a tegnapról szól. Ez három évről szól. Három évről, amikor anyád megaláz, te pedig hallgatsz. Három évről, amikor beleszakadok a munkába, majd itthon is mindent viszek — és cserébe csak kritikát kapok. Elegem lett abból, hogy cseléd legyek, akit még le is szólnak.
— De hát ez a kötelességed! A feleségem vagy!
Eszter alig észrevehetően elmosolyodott. Szomorúan. Kimerülten.
— Kötelesség? És neked, mint férjnek, mik a kötelességeid? Hazahozni a fizetést, aztán ledőlni a kanapéra a telefonnal?
Nem volt válasza.
Két napig bírta. Szendvicseken élt, ételt rendelt, óvatosan kerülgette a folyamatosan növekvő edénykupacot. Elfogytak a tiszta zoknik. Az ingek összegyűrődtek. A lakás lassan káoszba süllyedt.
Eszter úgy tett, mintha mindezt észre sem venné. Dolgozni járt, hazajött, olvasott, filmet nézett a laptopján. Magának készített valami egyszerűt — egy salátát, egy teát szendviccsel. Párhuzamosan éltek, ugyanabban a térben, mégis külön világokban.
A harmadik napon András feladta. Kiment az erkélyre, és felhívta az anyját.
— Anya, gyere el — nyöszörgött panaszos, gyerekes hangon. — Katasztrófa van. Eszter teljesen megbolondult. Semmit nem csinál. De tényleg semmit. Három napja rendesen enni sem tudok. Segíts rajtam. Te tudod, hogyan kell ezt.
Renáta Molnár egy órán belül megérkezett. Vihar módjára rontott be a lakásba, szatyrokkal és házi étellel megrakodva. A szemében igazságos felháborodás villogott… és nehezen leplezett elégedettség.
— Én megmondtam! — kiáltotta, miközben végigpásztázta a rendetlenséget. — Mondtam, fiam! Mondtam, hogy nem hozzád való! De te nem hallgattál rám! Na, tessék, nézd meg!
Berontott a konyhába, majd felsikoltott a látványtól.
— Jézusom… ez egy disznóól! Szegény fiam, hogy bírtál így élni?
Eszter a kanapén ült, fejhallgatóval a fülén. A televízió sötét képernyőjének tükrében látta az anyós kapkodó mozdulatait, hallotta a felháborodott hangját… és meg sem mozdult, nem vette le a fejhallgatót, nem fordította el a fejét, teljes nyugalommal maradt a helyén.