…hanem annak felismerése, hogy az ember akkor él igazán, amikor megérti: mindent megkapott már, amire szüksége volt.
—
9. fejezet – Egy régi szerződés árnyéka
Három hónap telt el azóta, hogy hazatértünk Franciaországból.
A Károly Orosz nevét viselő alapítvány stabilan működött, sőt, napról napra erősödött. Fáradt, megtört emberek kerestek fel bennünket, akikben azonban ott volt a hála csendes fénye. Réka Török teljes szívvel vetette bele magát a segélyszervezésbe, én pedig a pénzügyi háttérrel foglalkoztam. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy az otthonunk nem csupán falakból áll, hanem célt is hordoz.
A nyugalom azonban csalóka volt.
Egy reggelen a postás egy szokatlanul vastag borítékot hozott, rajta hivatalos, dombornyomott pecséttel. Gondolkodás nélkül feltéptem – majd megdermedtem. Bírósági értesítés volt benne.
Egy bizonyos Zoltán Szilágyi, aki állítása szerint egy québeci család jogi képviselője, azt közölte, hogy „Károly Orosz hagyatéka jogszerűtlen módon került átadásra, mivel az elhunyt 1952-ben Kanadában titkos házasságot kötött, és közvetlen leszármazottai vannak”.
— Ez képtelenség… — suttogta Réka, újra és újra átfutva a sorokat. — Apa soha nem említette Kanadát.
A pecsét és az aláírás azonban valódi volt. Legalul egy dátum állt: a tárgyalást május 17-re tűzték ki.
Ezzel kezdetét vette életünk újabb szakasza: harc az igazságért egy olyan ember múltjáról, akiről azt hittük, mindent tudunk.
—
10. fejezet – Nyomok a hóban
Ferenc Török ismét belépett az életünkbe, ahogy mindig: kifogástalan öltönyben, enyhe szivarillatot hagyva maga után.
Figyelmesen végighallgatott bennünket, csak néha jegyzetelt a noteszébe.
— Zoltán Szilágyi ismert jogász Montrealban — mondta végül. — Ha ő lépett, akkor dokumentumai is vannak. De ne essenek pánikba. Utánanézek mindennek.
— Elképzelhető, hogy az apósomnak valóban volt ott családja? — kérdeztem.
Ferenc Török vállat vont.
— Károly Orosz katona volt. A háború után sokan maradtak külföldön, ideiglenesen vagy hosszabb időre. Előfordult, hogy családot alapítottak, majd hazatértek. Talán elvesztették a kapcsolatot.
Réka az ablakhoz fordult.
— Akkor lehet… hogy vannak testvéreim?
A hangjában nem félelem csengett, inkább egy visszafogott, szinte reménykedő kíváncsiság.
—
11. fejezet – Archívum, por és igazság
Egy héttel később Ferenc Török hívott bennünket.
— Antal, Réka, be kell jönniük. Találtam valamit.
Az irodájában egy vékony dosszié feküdt az asztalon, rajta a Honvédelmi Minisztérium pecsétje.
— Az apósuk a háború után egy kanadai egységnél szolgált. Montrealba vezényelték, az együttműködés helyreállítására. Az irattárban levelek másolatai és egy igazolás maradt fenn egy ideiglenes házasságról, amelyet egy Bernadett Erdélyi nevű nővel kötött.
— Ezt a házasságot felbontották? — kérdeztem.
— Nem — felelte az ügyvéd. — De az Egyesült Államokban sosem jegyezték be hivatalosan.
Ezután elővett egy megsárgult fényképet. Egy fiatal Károly Orosz katonai egyenruhában, mellette egy mosolygó nő, karjában egy kisgyermek.
A hátoldalon ennyi állt: „Bernadett és Márk, 1953.”
Réka a mellkasához szorította a képet.
— Volt egy fia…
A szoba elcsendesedett. A feleségem szemében először nem fájdalmat láttam, hanem mély tiszteletet – mintha az apja alakja hirtelen nagyobbá vált volna, mint az az idős férfi, aki húsz éven át némán ült az ablaknál.
—
12. fejezet – Találkozás a múlttal
Egy hónappal később Kanadába utaztunk. A bíróság ragaszkodott a személyes jelenléthez.
Montreal hűvös levegővel, friss kávéillattal és a reggeli utcák nyüzsgésével fogadott bennünket.
A tárgyalóteremben egy hatvan év körüli férfi ült, sűrű, ősz hajjal és ismerős, szürke tekintettel. Amikor felnézett, Réka halkan megszólalt:
— Ugyanúgy néz ki, mint apa…
A bíró felszólította a feleket a bemutatkozásra.
— Márk Papp vagyok — mondta a férfi enyhe francia akcentussal. — Nem pénzért jöttem. Csak tudni szeretném, miért tűnt el.
Abban a pillanatban szertefoszlott minden feszültség.
Ahogy összenéztünk, megértettem: ő nem ellenfél. Ő ugyanazt a hiányt hordozza, amit mi is.
A tárgyalás után odalépett hozzánk.
— Anyám húszéves koromban halt meg — mondta csendesen. — Gyakran nézte azt a régi fényképet, és mindig azt mondta: jó ember volt. Azt ígérte, visszatér… csak nem tudott.
Réka nem bírta tovább, sírva fakadt.
Összeölelkeztek, és abban a pillanatban én is megértettem: most már nemcsak múltunk van, hanem egy új család is születőben.