Levél a múltból
A napló utolsó lapjai között egy vastag, megsárgult boríték lapult. A külsején mindössze ennyi állt, határozott, mégis visszafogott kézírással:
„Csak a halálom után bontsátok fel.”
Odabent egy levél várt ránk, mindkettőnkhöz címezve.
„Antal, Réka,
Tudom, hogy sokszor ingerültek voltatok velem. Éreztem, még akkor is, amikor igyekeztetek palástolni.
Bocsássatok meg.
A pénzről szándékosan hallgattam. Nem akartam, hogy bármi megváltozzon köztünk miatta. Láttam, hogyan éltek, milyen becsülettel dolgoztok. Olyan emberek vagytok, akikben feltétel nélkül hiszek.
Ez az összeg nem jutalom. Inkább pajzs. Védelem.
Antal, te tanítottál meg arra, hogy ne ostorozzam magam a múlt miatt. Soha nem küldtél el, még akkor sem, amikor úgy éreztem, csak terhet jelentek.
Réka, te voltál az utolsó tíz évem fénye.
Nem voltam jó apa. De remélem, hogy otthonotok része lehettem.
Szeretettel:
K. O.”
A papír remegett a kezemben, amikor letettem. Nem maradt bennem harag. Csak csend.
5. fejezet – Újrakezdés
Más emberként léptünk ki abból a házból. A falak, amelyek húsz éven át egy idős férfi halk lépteit őrizték, most üresnek tűntek, mégis telítve voltak jelentéssel.
Réka intézte a hagyatéki ügyeket, és pontosan egy hónappal később a számlánkon megjelent a teljes összeg: hétszázhúszezer dollár.
Arra számítottam, hogy elsőként valami kézzelfogható dologra gondol majd — autóra, házra, utazásra. Ehelyett csak rám nézett, és határozottan megszólalt:
— Alapítványt hozunk létre. Apám nevét viseli majd. Olyan veteránoknak segítünk, akiknek már nincs senkijük. Legalább néhány embernek legyen könnyebb.
Elmosolyodtam.
— Büszke lenne rád.
6. fejezet – Az utolsó ajándék
Az alapítvány megnyitása után alig telt el egy hét, amikor csörgött a telefon.
— Illés úr, — szólalt meg a banki ügyintéző —, az iratok rendezése közben találtunk egy további széfet, amely Károly Orosz nevére van bejegyezve. Érdemes lenne befáradnia.
A széfben egy boríték és egy fénykép feküdt. A képen Károly katonai egyenruhában állt, karjában egy kisgyermek, mellette fiatal nő. A hátoldalon ez állt:
„Emese Deák és a kis Kristóf Takács. Párizs, 1946.”
A levél csupán néhány sort tartalmazott:
„Ha a sors engedi, egyszer mondjátok el nekik, hogy nem feledkeztem meg róluk. És hogy hálás voltam minden egyes napért, amikor levegőt vehettem.”
A boríték alján egy franciaországi közjegyző címe szerepelt.
Réka rám pillantott.
— Szerinted… volt ott családja?
Megvontam a vállam.
— Lehet. Vagy csak olyan emberek, akiknek az életét megmentette. Akárhogy is, azt akarta, hogy tudjunk róluk.
7. fejezet – Utazás Franciaországba
Tavasszal Párizsba utaztunk. A közjegyző megerősítette: Károly Orosz valóban résztulajdonosa volt a Maison Duret nevű cégnek. Egy régi, kőből épült házban fogadtak minket, ahol még mindig őrizték a negyvenes évekből származó könyvelési naplókat.
A cég vezetője, egy ősz hajú férfi — László Balázs — az a gyermek volt a fényképről.
Amikor elmondtuk, kik vagyunk, elsírta magát.
— Az apósuk megmentette az apámat — mondta rekedten. — Nem fogadott el fizetséget. Csak egy papírt hagyott hátra: „Ha egyszer meggazdagodnak, segítsenek azokon, akik megérdemlik.” Mi pedig minden évben így tettünk.
Az irodában egy falra mutatott. Fekete-fehér fotó függött ott, alatta felirat:
„Az ember, aki életet adott nekünk.”
8. fejezet – A csend értelme
Hazafelé értettem meg igazán: a nagyság sokszor nem a hangos tettekben rejlik, nem azokban a dolgokban, amelyeket mindenki lát.
Hanem a hallgatag kitartásban. Abban a döntésben, hogy valaki szerényen él, csak azért, hogy egyszer mások emberhez méltó életet élhessenek.
Réka és én új fejezetet nyitottunk. Idősek számára hoztunk létre menedéket, azoknak, akik egyedül maradtak. Az ajtón egy egyszerű tábla függ:
Károly Orosz Háza.
Valahányszor elhaladok mellette, mindig az az érzésem támad, hogy valahol, azon túl, ő még mindig az ablaknál ül egy csésze teával. Nyugodtan. Elégedetten.
Epilógus
Öt év telt el. Az alapítvány veteránok tucatjain segített. Nemrég egyikük csendesen ezt mondta nekem:
— Az apósuk bölcs ember volt. Tudta, hogy az élet nem a vagyonról szól, hanem arról, milyen fényt hagyunk magunk után.
Aznap éjjel hosszú idő után ismét két csészét tettem ki a konyhaasztalra.
Az egyiket magamnak.
A másikat neki.
Mert a legnagyobb ajándékok gyakran azoktól érkeznek, akiket életükben észre sem vettünk igazán, és a hála néha csak ennyiben mérhető.