Amikor az ügyvéd, Ferenc Török lassú mozdulattal előhúzta a dokumentumokat az aktatáskájából, az arca kifejezéstelen maradt. A tekintete azonban elárulta: ott bujkált benne ugyanaz a sötét árnyék, amelyet korábban már láttam egyszer – egy orvos szemében, amikor rossz hírt készül közölni.
— Az apósuk, Károly Orosz úr végrendeletet hagyott hátra — mondta nyugodt, hivatalos hangon. — Ebben önöket, vagyis önt és a feleségét jelölte meg elsődleges örökösként.
Eltelt néhány másodperc, mire felfogtam a szavak jelentését.
— Örökösök? — kérdeztem vissza döbbenten. — Miféle örökségről beszélünk? Hiszen neki semmije sem volt! Egy nyugdíj, meg az a régi láda a kitüntetésekkel.
Török úr ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.
— Éppen ez teszi különössé az ügyet, Illés úr — válaszolta. — Az apósuk egy ingatlant hagyott önökre… valamint egy bankszámlát, amelyen jelenleg hétszázhúszezer dollár található.
Mintha kiszorult volna a levegő a szobából. Rékára néztem. Réka Török elsápadt, az ajkai megremegtek.
— Ez… biztosan tévedés — suttogta. — Az apám? Ennyi pénz? Ez képtelenség.
Az ügyvéd határozottan megrázta a fejét, majd elénk csúsztatta a végrendelet másolatát. Minden stimmelt: aláírás, hivatalos pecsétek, dátum — két hónappal Károly halála előtt.
1. fejezet – Egy idős ember titkai
Némán ültünk, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk. A gondolataimban egymást követték az emlékek: húsz év egy olyan ember mellett, akit én inkább jelentéktelen, szótlan tehertételnek láttam. Keveset beszélt, alig evett, egész nap az ablaknál ült teával és megsárgult újságokkal. Néha elszunyókált. Máskor jegyzetelt valamit egy kopott füzetbe.
De vagyon? Megtakarítások? Ez teljesen idegen volt tőle.
— Elnézést — szólaltam meg végül. — Biztos benne, hogy nem történt adminisztrációs hiba? Talán… eladott valamit a halála előtt?
Török úr udvarias mozdulattal félbeszakított.
— Minden irat ellenőrzött. A számlát huszonöt éve nyitották Károly Orosz nevére. A kedvezményezettek egyértelműen önök.
Ekkor egy borítékot nyújtott át. Belül egy kulcs lapult, valamint egy rövid üzenet, reszkető kézírással:
„Antal, bocsáss meg, amiért teher voltam. Amim volt, most már a tiéd. Ne ítélj el. El sem tudod képzelni, min mentem keresztül, hogy ezt megőrizhessem.”
Réka hangtalanul sírni kezdett. Én a papírt szorongattam, és éreztem, ahogy elönt a szégyen.
2. fejezet – A városszéli ház
Másnap felkerestük a végrendeletben megjelölt címet. A külvárosban álló faház elhagyatottnak tűnt, a zsalugáterekről pergő festék árulkodott az elmúlt évtizedekről. Olyan volt, mintha senki sem járt volna ott emberemlékezet óta.
A kulcs azonban illett a zárba. Odabent por és régi papír szaga keveredett.
Az asztalon egy fémdoboz várt ránk. Benne gondosan elrendezett füzetek, a második világháború idejéből származó fényképek, levelek és egy régi napló.
Réka remegő ujjal nyitotta ki az első oldalt.
„1944. Franciaország. Ha élve hazatérek, tartozásom lesz feléjük…”
Falni kezdtük a sorokat.
Kiderült, hogy Károly a háború alatt megmentette egy fiatal francia kereskedő életét, egy ékszerbolt-tulajdonos fiáét. Hálából üzletrészt íratott rá. Károly soha nem tért vissza Franciaországba, ám az apró bolt idővel jövedelmező üzletlánccá nőtte ki magát. Az ő tízszázalékos részesedése pedig évtizedeken át hozta a bevételt, csendben gyarapodva egy titkos számlán.
3. fejezet – A hallgatás súlya
Késő estig maradtunk a házban. Minden tárgy egy visszahúzódó, árnyékban eltöltött élet lenyomatát hordozta: az ablak melletti kopott fotel, a francia bélyeges levelek kötege, egy apró doboz benne a „Bátorságért” éremmel.
— Miért nem mondta el nekünk? — kérdezte Réka elcsukló hangon. — Miért élt szinte nélkülözve, ha ennyi pénze volt?
A válasz lassan állt össze bennem. Nem magának akart élni. Ő Rékáért élt. Azért, hogy egyszer biztonságot hagyhasson rá — olyat, amilyen neki sosem jutott.
Eszembe jutott, ahogy szó nélkül elém tette a teát, amikor a számlák miatt dühöngtem. Ahogy néha csak megérintette a vállam, amikor nehéz napom volt. Nem beszélt. Csak jelen volt.
A szégyen maróbb volt, mint bármi addig.
4. fejezet – A múlt hangja
Amikor végül felálltunk, már tudtuk, hogy ez a ház még nem mondott el mindent, és a napló lapjai mögött további igazságok várnak ránk, amelyek csak arra készülnek, hogy megszólaljanak.