Gábor Bíró szavai után Júlia Jakabban végleg összeállt a kép. Amikor rákérdezett, Kristóf Erdélyi valóban azt állította neki, hogy mindenről tud, így nem gyanakodott. Azt hitte, a férjét rendszeresen háttérbe szorítják a munkahelyén: nem emelik a fizetését, elmaradnak a jutalmak, sőt időnként még kellemetlen helyzetekbe is belekeverik.
— Nem mondod komolyan… — csóválta a fejét Gábor keserű mosollyal. — Amíg együtt dolgoztunk, én inkább irigyeltem. Ugyanaz a pozíció, azonos eredmények, mégis jóval több pénzt vitt haza, mint én.
— Nekem meg pont az ellenkezőjét mesélte — sóhajtott Júlia.
— Úgy látszik, mindketten tévedtünk benne — vont vállat a férfi.
Júlia ekkor már elszánt volt. Kijelentette, hogy vissza akarja szerezni a lakást, és megkérdezte, számíthat‑e Gábor támogatására a bíróságon.
— Természetesen — felelte azonnal. — Veled maradok, amíg pont nem teszel az ügy végére.
Az ügyvéd segítségével hamar előkerült néhány tanú, akiknek vallomása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy akár büntetőeljárás is indulhasson. Néhány nappal a vagyonmegosztási tárgyalás előtt Kristóf találkozót kért Júliától. Abban a kávézóban ültek le, ahol egykor megkérte a kezét. Júlia keserűen elmosolyodott: akkor szívet és jövőt ígért, most pedig mindent el akart venni — az érzelmeit és azt a vagyont is, amelyet tíz év alatt nagyrészt az ő pénzéből teremtettek meg.
— Júlia, ne légy naiv — mondta Kristóf fölényesen. — Egyetlen bíróság sem fogja neked ítélni a lakást. A legjobb esetben talán kaphatsz tőlem némi pénzt.
— Ebben ennyire biztos vagy?
— Teljesen. Olvass utána a törvényeknek — tette hozzá, majd lekezelően megkocogtatta az orra hegyét.
— Akkor legalább nyugodtan beköltöztetheted majd az új feleségedet az otthonomba — jegyezte meg Júlia halkan.
— Az én lakásomba — javította ki Kristóf. — Egyébként, ha szeretnél, elvihetsz onnan valamit. Bútort, gépeket…
— Nem kell semmi.
— Bölcs döntés. Neked úgysem lenne rá szükséged. De nagyvonalú vagyok: felajánlok kétszázezer forintot, végkielégítésként.
Júlia döbbenten felnézett, majd kitört belőle a nevetés. Olyan hangosan kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak.
— Kétszázezer? Micsoda elképesztő nagylelkűség! — csattant fel gúnyosan.
— Elképesztő vagy — sziszegte Kristóf dühösen. — Ne panaszkodj, semmit sem kapsz. Te mondtál nemet.
A valóság a bíróságon gyorsan utolérte Kristófot. Az ügyvéd banki kivonatokkal igazolta, hogy a lakás vásárlásához szükséges önerőt Júlia fizette, ahogy később a felújítás és a berendezés költségeit is. Zoltán Szilágyi és több más tanú megerősítette mindezt. Kristóf érintettségének hiányát gyakorlatilag pillanatok alatt bizonyították.
— Ezt most hogy értsem? — csattant fel Kristóf menyasszonya, egy harsány és közönséges nő, aki az utcán rendezett jelenetet. — Azt mondod, nincs is lakásod?
— Úgy tűnik, nincs — felelte sápadtan, még mindig a bírósági döntés hatása alatt.
— Akkor hol fogunk élni? — kérdezte a nő metsző gúnnyal.
— Talán nálad… — próbálkozott Kristóf.
— Eszem ágában sincs! — vágta rá. — A végén még azt állítanád, hogy az enyém is a tiéd, és kiraknál minket a gyerekkel együtt!
— Akkor majd bérelünk valamit — motyogta.
— Te bérelsz. Én maradok ott, ahol vagyok. Fél év múlva pedig jönnek a végrehajtók, apuka — mondta, majd sarkon fordult és beszállt az autóba.
— Semmit sem bizonyítanak! Nem is vagyunk házasok! — kapaszkodott Kristóf az utolsó reménybe.
— A DNS‑vizsgálat majd eldönti, kié a gyerek. Ráadásul ma legalább tízen hallották, hogy esküvőt tervezel, és hogy úton van a baba — vágta vissza a nő.
Ekkor pillantotta meg Júliát, aki Gábor mellett sétált el mellette. Volt feleség, volt barát — árulóknak látta őket.
— Hogy tehetted ezt velem?! — kiáltotta utánuk.
— Úgy, hogy igényt tartottam arra a lakásra, amit én vettem — felelte Júlia nyugodtan.
— Hazug vagy és áruló!
— Nem te voltál az, aki megcsalt és kidobott?
— Te mentél el!
— Miután azt mondtad, másnapra tűnjek el!
Kristóf lehajtotta a fejét.
— Talán hibáztam…
— Nem talán. Biztosan — zárta le Júlia.
A további sértésekre már nem reagált. Gáborral együtt taxiba ültek, és elhajtottak. Kristóf egyedül maradt az utca közepén.
Júlia aznap este hazatért a saját lakásába. Az előszobában égett a lámpa, a macska rosszkedvűen várta az ajtónál. Amíg etetett és vacsorát készített, kinyílt az ajtó.
— Itthon vagy már, lelkem? — kérdezte egy meleg férfihang.
— Igen, drágám! Moss kezet, mindjárt kész a vacsora.
— El sem hiszem, milyen szerencsés vagyok — mosolygott Gábor. — Igazi kincs vagy.
— Akkor vigyázz rám.
— Vigyázok. Hiszen hamarosan érkezik még egy kis csoda…
Gyengéden átölelte Júliát, és a kezét a gömbölyödő hasára tette.
— Mozog!
— Persze. Tudja, mennyire várjuk és szeretjük.
A boldogság néha ennyire egyszerű: bízni abban, akit szeretsz, és biztosnak lenni abban, hogy soha nem hagy cserben.
