— Anyámnál vagyok — felelte Júlia Jakab visszafogott hangon, mintha minden érzelmét gondosan dobozba zárta volna.
— Megőrültél?! Mégis mit képzelsz magadról? Miért hagytad ott a vendégeket? Hogy volt merszed lelépni, miközben nálunk ünnepelnek? Fel fogod egyáltalán, milyen helyzetbe hoztál?! — ordította Kristóf Erdélyi a telefonba, és minden szava szemrehányásként csapódott le.
— Te magad mondtad, hogy reggelre pakoljak össze, és ürítsem ki a lakást — válaszolta Júlia halkan, de határozottan.
— Igen, de nem az ünnep közepén! Most mindenki rám sandít, mintha én lennék a gazember…
— Tényleg? — kérdezte Júlia túlzó csodálkozással. — És vajon mit suttognak rólad?
— Mintha nem tudnád! Azt terjesztik, hogy kidobtalak!
— Mert pontosan ez történt — vágott vissza. — Kipenderítettél a saját otthonomból.
— Ne csavard! Én azt kértem, hogy költözz ki az ÉN lakásomból — hangsúlyozta Kristóf szinte élvezettel az „én” szót.
— Kristóf — Júlia hangja megremegett az indulattól — pontosan tudod, hogy ez a lakás az én munkám eredménye. A kezdőrészlet hetven százalékát én raktam össze, és utána is én fizettem minden törlesztést.
— Persze, most dörgöld csak az orrom alá, hogy nem voltam elég ravasz, hogy magas pozícióba kerüljek — sértődött meg Kristóf. — Hogy mások kitaposták alólam a talajt, hogy elvesztettem az állásom… Mindig tudtam, hogy egyszer még az összes kudarcomat a fejemhez vágod, és majd azzal jössz, hogy öregkoromban eltartasz!
— Miféle öregkor? Negyven sincs még! — nevetett fel Júlia keserűen.
— Pont ez az! Közeledem a negyvenhez, családot akarok, gyereket. De veled ez lehetetlen…
Ez már túl sok volt. Kristóf szavai mélyre vágtak. Júlia ajkába harapott, majd szó nélkül bontotta a hívást. A gyerekek… A múlt árnyéka azonnal rátelepedett. A baleset, amelyben elvesztették az egyetlen kislányukat, örökre sebet hagyott rajtuk. Akkor Kristóf azt mondta, időre van szükségük, hogy újra képesek legyenek szülőként gondolkodni. Csakhogy az évek teltek, és valahányszor Júlia finoman szóba hozta, hogy hiányzik neki a gyerekzsivaj, férje mindig kitért a válasz elől.
A telefon azonnal újra megszólalt.
— Ne merd rám csapni! — visított Kristóf.
— Kérlek, ne emeld fel velem szemben a hangod — mondta Júlia, most már tudatos nyugalommal.
— Rövidre zárom: hétfőn találkozunk az anyakönyvvezetőnél!
— Nem, Kristóf. A bíróságon fogunk találkozni.
— Tessék? Mégis miért?
— Mert nem hagyom neked a lakást.
— Ostoba vagy! — nevetett fel gúnyosan. — Bármelyik bíró egy pillantást vet a papírokra, és kinevet. Én vagyok az egyedüli tulajdonos!
És ebben sajnos igaza volt. Amikor annak idején megvették a lakást, Kristóf javasolta, hogy ne bonyolítsák túl: kerüljön minden az ő nevére. Azt mondta, teljesen mindegy, mit írnak a szerződésbe, hiszen család. Júlia pedig hitt neki.
— De hát… — próbált tiltakozni most.
— Dehogy „de”! Nekem nagyobb szükségem van rá. A válás után azonnal újranősülök, fél éven belül gyerekünk születik. Úgyhogy a te hisztid senkit sem érdekel!
Júlia ismét bontotta a hívást. Fél éven belül? Akkor amíg ő megszakadt a munkában, Kristóf valaki mással tervezgette a jövőt. Egyetlen perc alatt eltűnt belőle minden önsajnálat. Nem, nem ad fel semmit. Harcolni fog, az utolsó leheletéig.
— Zoltán Szilágyi? Jó napot kívánok, Júlia Jakab vagyok, Kristóf Erdélyi felesége. Emlékszik rám? A férjem dolgozott önnél — szólította meg a nőtlenül is tekintélyt parancsoló férfit a cég irodájában.
— Júlia, természetesen emlékszem. Kristófra is, és önre is — felelte a magas, őszülő férfi, majd hellyel kínálta egy nyugodt sarokban. — Miről lenne szó?
— Segítségre lenne szükségem — mondta Júlia egyenesen.
— Hallgatom.
— Szeretnék egy jellemzést Kristófról.
Zoltán Szilágyi elgondolkodva nézett rá.
— Engedje meg, hogy őszinte legyek. Önt kiváló szakemberként ismerem, és elnézést a szókimondásért, de rendkívül vonzó nő is. Sok ismerősöm az ön cégének ügyfele. Éppen ezért nem akarok kertelni.
— Nyugodtan — bólintott Júlia, kissé meglepetten.
— Nem tudok pozitív ajánlást adni Kristófról.
— Miért? — kérdezte, bár belül megkönnyebbülést érzett.
— Csak az ön iránti tiszteletből nem lett botrány, amikor felmondott. Nem akartam árnyékot vetni a hírnevére.
— Ezt hogy érti?
— Nem sokkal a vezetői átszervezések előtt csaláson kaptuk. Jobb, ha nem részletezem az összegeket. Később utánanéztem: minden korábbi munkahelyén hasonló trükkökkel próbálkozott.
— Komolyan? — Júlia arcán halvány mosoly jelent meg.
— Teljes mértékben. Ha kell, bármelyik bíróság előtt tanúskodom — jelentette ki határozottan.
— Nagyon köszönöm, pontosan erre volt szükségem. Biztosan kiállna mellettem?
— Ha szükséges, igen. Tisztességesen vezetem a vállalkozásomat, nincs mit titkolnom.
Minél több embert keresett fel Júlia, annál inkább megdöbbent. Rádöbbent, mennyire nem ismerte azt az embert, akivel évekig élt együtt. A barátok szemében Kristóf mindig megnyerő volt, új munkahelyein hamar elbűvölt mindenkit. A hiányok azonban rendre felbukkantak, csak bizonyíték nem akadt — egyedül Zoltán Szilágyi tudta rábizonyítani. A lakás körüli ügy ezek után már csak a jéghegy csúcsának tűnt.
— Júli, azt hittem, mindezt tudod — mondta később a bíróságon Gábor Bíró, Kristóf egyik régi barátja, bűnbánó hangon. — Rengeteg pénzt utalt az anyjának, kérdeztem is tőle, tisztában vagy-e vele, és a válasza akkor mindent elárult.