Az így félretett forintokat Erzsébet Orosz titokban szintén gyűjtögette tovább, apránként, következetesen, abban a reményben, hogy egyszer majd Júlia Jakab saját otthonhoz juthat belőlük. Erről a lány mit sem tudott – számára ezek csak átmeneti segítségek voltak, az anyja számára viszont egy jövőbeli álom alapkövei.
— Anyu! Felvettek államilag támogatott helyre! — ujjongott Júlia azon a napon, amikor még szinte ki sem hűlt rajta az érettségi izgalma.
— Milyen szakra jelentkeztél végül? — kérdezte Erzsébet, miközben igyekezett palástolni meghatottságát.
— Gazdaságira. Ha már pénz, akkor legyen belőle még több! — nevetett Júlia.
— Ez csodás hír! Olyan jó érzés tudni, hogy rendes végzettséged lesz, kislányom!
— Van még valami… — tette hozzá Júlia óvatosabban. — Nem a helyi kihelyezett karon fogok tanulni. A központi egyetemre hívtak be, a felvételin ajánlották fel. Elfogadtam.
— Ez mit jelent pontosan? — torpant meg Erzsébet.
— Azt, hogy messzebb leszek tőled…
Erzsébet Orosz akkor elsírta magát. Nehéz volt elengedni a lányát, akivel addig szinte mindent megosztott. Ugyanakkor tudta: az előttük álló lehetőségek túl értékesek ahhoz, hogy az érzelmei miatt visszatartsa őt.
A harmadik évfolyamra Júlia az egyik barátnőjével közösen bérelt lakást. Úgy érezték, így nyugodtabb környezetben készülhetnek a vizsgákra, és egy kis szabadság is belefér. Nem sokkal később a barátnő férjhez ment, Júlia pedig új lakótársat keresett. Ketten megosztani a költségeket mindig ésszerűbb volt.
Amikor végzett az egyetemen és hazaköltözött a városba, egy este leült az anyjával beszélgetni.
— Anyu, nagyon szeretlek, de külön szeretnék élni — mondta határozottan. — Ahogy az egyetemen is tettem, közösen bérelnék valakivel egy lakást.
— De hát itt van az otthonod — csodálkozott Erzsébet.
— Neked most új életed kezdődik — mosolygott Júlia. — Férjhez mész, az ifjú párnak pedig saját tér kell. Nektek boldogságot kívánok, magamnak pedig egy normális lakást és elviselhető szomszédokat.
— Hihetetlen, mennyire bölcs vagy — nevetett Erzsébet.
Júlia gyorsan elhelyezkedett, és rövid időn belül közös albérletbe költözött egy kolléganőjével. A magánélete azonban sehogy sem akart sínre kerülni. Voltak futó ismeretségek, rövid románcok, de egyik sem vezetett sehová. Bezzeg a lakótársa fél év után férjhez ment. A következő albérlettárs szintén a munkahelyről érkezett — és nem sokkal később ő is oltár elé állt. Idővel az ismerősi körben tréfásan azt kezdték mondogatni, hogy Júlia valóságos szerencsehozó: elég vele egy fedél alatt lakni, és hamarosan rendeződik az ember szerelmi élete.
— Júlia, te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhat az ember! — mondta Gábor Bíró, miközben bőröndöket pakolt. Őszintén hálás volt a segítségéért. Valójában titkon szerelmes volt belé, de Júlia soha nem reagált a közeledésére. — Ha te nem vagy, sosem találkozom az igazi párommal!
— Menj csak, nagy hódító, a saját Júliád vár — nevetett Júlia. — De előtte segíts új lakótársat találni!
— Már meg is van! Egy kollégám, Kristóf Erdélyi. Rendesen él, tiszta, normális fickó — lelkesedett Gábor, mintha csak reklámot csinálna neki.
Kristóf valóban kellemes meglepetésnek bizonyult. Három évvel idősebb volt Júliánál, stabil munkahellyel, komoly karrierrel, amely látványosan ívelt felfelé.
— Áruld el, miért nem bérelsz inkább egyedül lakást? — kérdezte Júlia egy este vacsora közben. — Miért jó neked egy lakótárs?
— És te miért nem költözöl egyedül? — vágott vissza mosolyogva Kristóf. — Úgy tudom, társtulajdonosa vagy egy könyvelési outsourcing cégnek.
— Igen, de még fiatal vállalkozás — felelte Júlia.
— Fiatal, de elég ismert — tette hozzá Kristóf. — Sok ügyféllel, jó hírnévvel.
— Ez jól esik — mosolygott Júlia. — Lakásra gyűjtök, ezért praktikus megosztani a költségeket.
— És milyenek voltak az előző lakótársaid?
— Kivétel nélkül rendes, érdekes emberek.
Kristóf elmosolyodott, majd hirtelen így szólt:
— Tudod, már egy hete együtt élünk. Szerintem remek lakótárs vagy. Ideje lenne tegeződnünk.
— Benne vagyok — nevetett Júlia.
Pár hónap elteltével Júlia ráébredt: beleszeretett Kristófba. Ilyet korábban még sosem érzett. Minden tetszett benne — a tekintete, a mosolya, az illata, a humora. Amikor elkerülték egymást, reggelente vagy esténként apró figyelmességeket hagytak a konyhában egymásnak.
„Sütöttem egy pitét, nem bírtam megenni egyedül. Tudom, sokáig dolgozol ma, vacsorázz meg!” — állt az egyik cetlin, gondosan letakart sütemény mellett.
„Ez a reggelid: zabpalacsinta krémsajttal és egy kis hallal. Írd meg, ízlett-e!” — válaszolt Júlia egy másik napon.
— Júlia, azt hiszem, szerelmes lettem — mondta egyszer Kristóf váratlanul.
A lány szeme könnybe lábadt. Korábban örült mások boldogságának, most viszont ő maga volt az, aki érzett.
— Értem — felelte halkan, lehajtott fejjel. — Akkor holnaptól új lakótársat keresek.
— Ne butáskodj… beléd — mondta Kristóf, és először érintette meg Júlia kezét. Az érintés szinte áramütésként hatott rá. — Ha nem kölcsönös, akkor tényleg változtatnunk kell.
— Nem kell…
A gondolatmenetet éles csengés szakította félbe. A telefon kijelzőjén még mindig ugyanaz a név villogott: „Szerelmem”. Kristóf Erdélyi volt az.
— Júlia, ez meg mi?! Hol vagy? — harsogta idegesen a kagylóba, és a hangjából azonnal érezhető volt, hogy nagy baj van készülőben.