— Júlia Jakab, elválunk. Holnap reggelre kérlek, hagyd el ezt a lakást.
— Tessék? Kristóf Erdélyi, jól hallottam? Elválunk?
— Pontosan.
— De mégis miért nekem kell elmennem a saját otthonomból?
— Saját? Tévedsz, kicsim. Itt vannak a papírok. Nézd meg alaposan: az egyedüli tulajdonos én vagyok.
Júlia előtt elsötétült a világ. Aznap szabadságot kért, hogy korábban hazaérjen, mert meglepetést tervezett: az évfordulójukat akarta ünnepelni. Bevásárolt, főzött, desszertet készített, sőt még ételt is rendelt, hogy minden tökéletes legyen. Egy órán belül megérkeznek a barátok. És most kiderült, hogy a legnagyobb „meglepetést” ő kapta — méghozzá a lehető legkegyetlenebb formában.
— Várj… ezt nem értem. Ez valami rossz vicc?
— Nem tréfa. Meghoztam a döntésemet — Kristóf lekezelő pillantással mérte végig, és láthatóan élvezte a helyzet fölötti hatalmát.
— Milyen döntést? — Júlia képtelen volt felfogni, miről beszél.
— Elmondom harmadszor is: pakolj össze. Reggelre nem akarom, hogy itt legyél. Hétfőn tizenkettőkor találkozunk az anyakönyvi hivatalban. Remélem, nem rendezel jelenetet.
Júlia a konyhában állt, kezében a habverővel, amellyel pár perccel korábban még krémet vert. Az öröm, a várakozás és az ünnepi hangulat pillanatok alatt szertefoszlott, mint cukor a forró teában.
— Kristóf, milyen válásról beszélsz? Ma van a házassági évfordulónk! Mindjárt itt vannak a barátaink!
— A barátok? — elhúzta a száját, majd hirtelen felderült. — Annál jobb! Legalább mindenki előtt kulturáltan lezárjuk. De ez semmin nem változtat: reggelre eltűnsz innen.
Egy órával később az a lakás, ahol közel tíz évig közösen éltek boldogan, megtelt vendégekkel. Jó kívánságok, virágcsokrok, ajándékok — Júlia automatikus mosollyal fogadta mindet, míg Kristóf kérte, hogy a köszöntéseket hagyják meg a vacsorához. Amikor mindenki helyet foglalt, ő emelkedett szólásra elsőként.
— Szeretném megköszönni a feleségemnek, Júliának ezt a tíz közös évet. Mindannyian tudjátok, mennyi mindenen mentünk keresztül együtt: voltak magasságok és mélypontok, de mindig számíthattunk egymásra — taps tört ki, ám Kristóf felemelte a kezét. — Ez azonban az utolsó évfordulónk. Úgy döntöttünk, elválunk. Hálás vagyok Júliának a támogatásáért, és ígérem, hogy tisztelettel és jóindulattal maradok iránta.
A társaság ledermedt. Minden tekintet Júliára szegeződött. Ő nagy nehezen visszatartotta a könnyeit, és erőltetett kedvességgel válaszolt.
— Én is köszönöm neked, Kristóf, az együtt töltött éveket. Remélem, az életben minden úgy alakul majd, ahogy szeretnéd.
A vendégek döbbenten hallgattak. Kristófot és Júliát sokan mintaszerű párnak tartották, így a bejelentés őket is sokkolta — alig másfél órával azután, hogy Júlia maga értesült róla.
Nem sokkal később Júlia fejfájásra hivatkozva elnézést kért, bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót. Gyorsan végiggondolta, mit vigyen magával: néhány ruhát, a laptopját, a fényképeket, a macskahordozót. Edényeket? Bútorokat? Takarókat? Nevetséges lett volna. Nem fog kettévágni egy matracot vagy elvinni egy szekrényt darabonként.
— Hát ti aztán tudtok élni! — hallatszott a folyosóról Gábor Bíró hangja. — Életemben először vagyok „ellenlakodalmon”! Nem semmi, hogy Júlia ezt bevállalta!
— Ő egy igazi kincs — dicsekedett Kristóf szemrebbenés nélkül.
— Tudom, én hoztalak össze titeket. Néha bánom is — kacsintott Gábor. — Nekem is jól jönne egy ilyen nő. Az exem folyton csak panaszkodott: kevés a pénz, kevés a figyelem…
— Akkor vedd el Júliát, szinte szabad! Te is elvált vagy már — vágta rá Kristóf.
Nevettek. Gábor hangjában enyhe irigység csengett, Kristóféban pedig önelégült büszkeség.
Júlia csomagja meglepően kicsi lett. Senki sem vette észre, amikor felöltözött, kézbe vette a táskát és a macskát, majd kilépett az ajtón. Lent már várta a taxi.
Fél órával később Júlia édesanyja, Erzsébet Orosz konyhájában ült, és zokogott.
— Kislányom, mi történt? — az anya utoljára akkor látta így összetörve, amikor Júlia édesapja meghalt, huszonöt évvel korábban.
— Anya, minden hiba volt. Kristóf válni akar. Azt mondta, a lakás az övé, és azonnal menjek el.
— Kristóf? — Erzsébet döbbenten a szája elé kapta a kezét. — Ez lehetetlen…
— De igen. Nem is értem, miért.
— És te mit tettél?
— Összepakoltam, és eljöttem.
— Jaj, kincsem… — sóhajtott az anya, és megrázta a fejét.
Júlia lehuppant a kedvenc foteljébe. A költözéstől megriadt macska azonnal az ölébe ugrott, és reszketve bújt hozzá. Júlia gépiesen simogatta, miközben gondolatai visszakanyarodtak az életének fontos állomásaihoz.
Már középiskolásként dolgozni kezdett. Olyan alkalmi munkákat vállalt, ahol azonnal fizettek: szórólapokat osztott, kérdőíveket töltetett ki, nyaranta gyomlált a városi virágágyásokban és a környékbeli telkeken. Erzsébet Orosz büszke volt a szorgalmas lányára. Júlia a keresete egy részét félretette, másik részét odaadta az édesanyjának, mit sem sejtve arról, hogy ezek a régi döntések milyen jelentőséggel bírnak majd a jövője szempontjából.