— Miféle ajánlatról beszélünk? — kérdeztem óvatosan.
— Felvásárolom Zoltán Király üzletrészét, szinte aprópénzért. Most bármit aláír, csak gyorsan készpénzhez jusson, mert menekül a büntetőügy elől. Maga pedig… maga kárpótlást kap.
— Nem akarok az ő mocskos pénzéből egy fillért sem — vágtam rá keményen.
— És a fia? — nézett rám higgadtan. — A kezelések, az iskola, a jövője? A büszkeség szép dolog, Beáta, de nem fűt, amikor hideg van. Fogadja el. Ez nem az ő pénze. Ez az öné. Az idegeivel, az éveivel fizetett meg érte.
Azzal átnyújtott egy borítékot. Súlyos volt, vastag.
— Ennyi elég lesz az autó rendbetételére, és arra is, hogy átvészeljék az első időszakot. Tekintse előlegnek az információért.
Eltelt egy hónap. Olivér Balogh és én lassan belerázódtunk a falusi mindennapokba. A sparheltet már rutinosan kezeltem, Olivér köhögése szinte teljesen eltűnt — a tiszta levegő többet ért minden gyógyszernél.
Zoltán Király szilveszter előtt bukkant fel.
Első pillantásra fel sem ismertem. Beesett arccal, borostásan, egy ízléstelen kabátban állt a kapuban. A terepjárójának nyoma sem volt, taxival érkezett.
Épp az udvaron voltam, a bejárat mellett álló fenyőt díszítettem.
— Beáta…
— Mit akarsz? — még csak rá sem néztem.
— Kérlek, vond vissza a feljelentést. Mondd azt, hogy tévedés volt. Hogy kamu az egész.
— És a kerekeket visszahozod? — kérdeztem gúnyosan.
— Miféle rohadt kerekeket?! — csattant fel kétségbeesetten. — Mindent elvittek! Nikolett azonnal lelépett, amint zárolták a számlákat. A lakást el kellett zálogosítanom. Anyám kórházban fekszik magas vérnyomással. Beáta, semmim nem maradt!
A hóba rogyott, térdre esve.
— Bocsáss meg. Hülye voltam. Kezdjük újra, jó? Te, én, Olivér… Hiszen mi család vagyunk.
Néztem őt, és semmit nem éreztem. Se dühöt, se szánalmat. Csak ürességet. Egy idegen, megtört ember térdelt előttem.
— Család? — ismételtem lassan. — A család akkor szűnt meg, Zoltán, amikor kitépted a tévé zsinórját. Amikor elvetted a tabletet egy beteg gyerektől. Amikor a fagyban kerekek nélkül hagytál minket.
— Jóváteszem! Újrakezdem! Pénzt keresek!
— Menj el, Zoltán.
— Nem érted! Nincs hová mennem! A lakást lezárták!
— Rossz juhból is… — mondtam halkan — …jó, ha marad egy kis gyapjú. Emlékszel erre?
Rémülten nézett fel rám.
— Te… te ezt direkt csináltad?
— Nem. Én csak túléltem. Te pedig… te saját magadat nyírtad kopaszra.
Zoltán elment. Görnyedten vonszolta magát a hókupacokon át az út felé. Tudtam, hogy talpra áll majd — az ilyen emberek nem süllyednek el végleg. De hozzánk többé nem jön vissza.
Este Olivérrel és Béla Balázzsal teát ittunk málnalekvárral. A kályha duruzsolt, a macska dorombolt az ölünkben.
— Anya, apa már nem jön ide? — kérdezte Olivér, miközben beleharapott a süteménybe.
— Nem, kicsim. Apának most már más az élete. Nekünk pedig a sajátunk.
Ferenc Orosz borítékjában annyi pénz volt, hogy megjavíttassam a tetőt, és bevezettessem a gázt. Beadtam egy pályázatot is — szeretnék egy igazi zeneiskolát nyitni a faluban. Sok itt a gyerek, és alig van lehetőségük valamire.
Kinésztem az ablakon. A hó nagy pelyhekben hullott, betakarta az öreg kerítést, az utat, Zoltán lábnyomait. Minden tiszta lett. Minden újrakezdődött.
Néha ahhoz, hogy boldog lehess, el kell vegyék tőled mindazt, ami felesleges. Akkor is, ha korábban nélkülözhetetlennek hitted.
Te megpróbáltál volna egyezkedni azzal a volt férjjel, aki a váláskor mindent elvett tőled és a gyerekedtől, vagy végigmentél volna az úton, hogy megvédd magatokat?