— A jó híredet.
Erre Zoltán Király hangosan felnevetett, szinte színpadiasan, mintha közönség előtt állna.
— Ugyan már, ezzel akarsz megijeszteni? Kit érdekel egy falusi tanítónő panasza?
András Bíró közben nekilátott a munkának: lazultak a csavarok, a kocsi lassan megült a téglákon. Csak álltam ott bénultan, és néztem, ahogy az egyetlen mozgásunk esélye szó szerint a földre kerül. A könnyeim ráfagytak az arcomra. Olivér Balogh az ablak mögül figyelt, az orrát az üveghez szorítva, némán.
Amikor végre elhajtottak, engem hagyva a teljes csőd közepén, nem sokáig tétováztam. Egyenesen Béla Balázshoz mentem.
— Béla bácsi — mondtam határozottan. — Szükségem van a segítségedre. Meg a motorodra… az oldalkocsissal együtt.
— Micsodára? — majdnem félrenyelte a teát.
— Be kell mennünk a városba. A NAV-hoz.
Zoltán mindig is meg volt győződve a sérthetetlenségéről. Autószervizek láncát birtokolta, és úgy viselkedett, mintha minden szabály fölött állna. Egy apróságról azonban megfeledkezett.
Három évvel korábban, amikor még csak építgette a birodalmát, engem kért meg, hogy nézzem át a papírokat. „Te úgyis minden számot kiszúrsz” — mondta akkor. Átnéztem. Alaposabban, mint gondolta.
Megőriztem azt a régi laptopot is. Azt, amit ő hibásnak hitt, és amit nagyvonalúan nekem adott: „Vidd el ezt a vacakot, még bekapcsolni sem lehet.” Az igazság az volt, hogy csak a töltő érintkezése volt laza. Egy éve megjavítottam — és hallgattam róla. A merevlemezen ott lapult a teljes „árnyékkönyvelés” 2022-ből: visszaosztások, fiktív alkatrészbeszerzések, adóelkerülés.
Az adóhivatalban kétkedve fogadtak.
— Asszonyom, tisztában van vele, milyen súlyos vádakat hoz? — kérdezte az ellenőr, egy fáradt tekintetű nő, miközben forgatta a pendrive-ot.
— Ezek nem vádak — feleltem nyugodtan. — Bizonyítékok. Táblázatok, beszkennelt számlák, üzenetek. Nemcsak az államot verte át, hanem a saját üzlettársait is.
— Miért teszi ezt? Bosszúból?
— Nem. — A szemébe néztem. — Igazságból. Elvette a fiam kerekeit. Én meg elveszem tőle a nyugalmát.
Este stoppal jutottunk vissza a faluba. Béla bácsi a városban maradt a sógoránál, mi pedig Olivérrel dideregve zötykölődtünk egy hideg buszon.
— Anya… apa most meg fog ölni minket? — suttogta.
— Nem, kicsim. Mostantól apa túlságosan elfoglalt lesz mással.
Egy hétig semmi sem történt. Csend volt. Berendezkedtünk. A helyi művelődési házban kaptam munkát: éneket és zongorát tanítottam. A fizetés alig ért valamit, de a falubeliek hoztak krumplit, tejet, amit tudtak. Több emberséget kaptam tőlük, mint a városi „barátoktól”, akik a válásom után nyomtalanul eltűntek.
Aztán megérkezett Ő.
Nem Zoltán. A ház elé egy fényes, fekete szedán gördült. Egy ötvenes férfi szállt ki belőle, ősz halántékkal, egyenes tartással, bottal a kezében.
Kimentem elé, a kötényembe törölve a kezem.
— Beáta Fülöp?
— Tegyük fel.
— Ferenc Orosz vagyok. Mondjuk úgy… a volt férje egykori üzlettársa. Az, akit — az ön anyagai szerint — hárommillióval megkárosított.
Megszédültem.
— Ő küldte?
— Dehogy. Köszönetet jöttem mondani. Az ellenőrzés elindult, a cég számláit befagyasztották. Zoltán most kétségbeesetten próbál túladni mindenen, de senki sem akar vele üzletelni. A híre megelőzte.
Elmosolyodott, és az arca hirtelen barátságos lett.
— Tudom, mit tett magukkal. A kerekek, a lakás… ez aljas volt. Szeretnék tenni egy ajánlatot.