Zoltán Király mindig is lenézte ezt az örökséget. „Rohadó viskó” — legyintett rá évekkel ezelőtt. „Add el bagóért, abból legalább vehetnénk normális gumit a terepjárómra.” Hálát adtam magamban, hogy akkor nem hallgattam rá.
— Anya, itt nagyon hideg van — húzta össze magát Olivér Balogh, miközben félve körbenézett a sötét szobában.
— Mindjárt jobb lesz, kincsem, azonnal begyújtok — próbáltam magabiztosnak tűnni.
A kályhával kínlódtam, miközben a körmeim sorra letörtek. A fa nyirkos volt, a gyufa csak sercegett, majd kialudt. Egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: hogyan fogunk így megélni? A pénztárcámban alig kétezer forint lapult. Vidéki zeneiskolai tanárként amúgy sem volt fényes a fizetésem, ráadásul a közelben iskola sem akadt — naponta be kellett volna járnom a járási központba.
Ekkor megnyikordult az ajtó. Ösztönösen a piszkavas után kaptam.
A küszöbön egy idős férfi állt. A szomszéd. Béla Balázs bácsi. Vastag vattakabátban, bozontos szakállal, mintha az erdőből lépett volna elő.
— Mit ügyetlenkedsz itt, városi lány? — dörmögte rekedten. — Ki kell nyitni a huzatszabályzót, különben még megfulladsz.
Szó nélkül félretolt, megigazította a kályhát, elővette a saját gyufáját, és egy pillanat múlva már vidáman duruzsolt a tűz.
— Köszönöm — sóhajtottam megkönnyebbülten.
— A köszönet nem fűt — mordult fel, de a tekintete barátságos maradt. — Sokáig maradtok?
— Úgy néz ki… végleg.
— Értem. És az urad? Vagy ő már kereket oldott?
— Kidobtam — feleltem őszintén. — Mindent elvitt.
Béla Balázs végigmérte a szegényes holminkat: két utazótáska, meg Morzsi, aki fújva lapult a hordozóban.
— Előfordul az ilyesmi. Az asszonyok túl sokáig tűrnek, a férfiak meg egyre kisebbek — dünnyögte. — Hozok száraz fát. Ezzel a rothadékkal csak a rossz szellemeket lehet megnevettetni.
Este, amikor Olivér már három pokróc alatt aludt, a kályha mellett ülve sírtam. Némán, hogy ne ébredjen fel. Ekkor pittyent a telefonom. Üzenet Zoltán Királytól:
„Ja, majdnem elfelejtettem. A téli gumikat is leszedem az autódról. Az én pénzemből vettem. Holnap megyek, készítsd ki a kulcsokat.”
Csak bámultam a kijelzőt. November volt. Jég, fagy, csúszós utak. Komolyan itt akart hagyni minket negyven kilométerre a várostól, téli kerekek nélkül?
— Nem kapsz meg — suttogtam. — Azt már nem.
Másnap reggel motorbőgésre ébredtem. Kinéztem az ablakon: Zoltán fekete terepjárója állt a ferdén lógó kapunk előtt. Nem volt egyedül. Egy nagydarab fickó is kiszállt vele, munkaruhában.
Kabátot kaptam magamra, és kiszaladtam a tornácra.
— Teljesen megőrültél?! — ordítottam, elfelejtve minden neveltetést. — Hogyan vigyem így a gyereket iskolába?
— Busszal — vágta rá közönyösen, rám sem nézve. Az ujjaival a régi Toyotám kerekeit mutogatta. — Szereld le, András Bíró. A felnikkel együtt.
— Zoltán, ezt az autót apám vette nekem!
— De én tartottam fenn! — üvöltötte. — Én vettem a gumit is. Tudod, mennyibe kerül ez a garnitúra? Többe, mint amennyit te valaha látsz.
András Bíró bizonytalanul toporgott a kerékkulccsal.
— Főnök, itt egy nő meg egy gyerek… tél van… talán nem kéne…
— Ne dumálj! Nem tanácsért fizetlek!
Berohantam a házba a telefonomért. Rendőrség? Hiába. Családi ügy, megosztatlan vagyon — ezt mondanák.
Ekkor megakadt a szemem a sarokban álló, régi ládán. Nagyapámé volt. És hirtelen eszembe jutott valami.
Visszarohantam.
— Szereld le! — kiáltottam. — Fulladj meg a gumijaidban! De jegyezd meg, Zolikám: ha ezt most megteszed, én is elviszek tőled valamit.
— Ugyan mit? — vigyorodott el gúnyosan. — A rongyaidat a…
