Azt hitte, a válás lesz az a pont, aminél rosszabb már nem jöhet. De amikor a férje még a gyerekjátékokon is elkezdett osztozkodni, világossá vált számára: az igazi csata csak most indul. Ez egy történet arról, hogyan lehet mindent elveszíteni ahhoz, hogy végül önmagát találja meg az ember, és arról is, miért tér vissza mindig a bumeráng, akkor is, ha valaki nem hisz benne.
— Dögöljön meg a kecske is, csak legyen belőle haszon! — ordította Zoltán Király, miközben nagy rántással kitépte a plazmatévé kábelét a konnektorból.
— Te megőrültél? — dermedten álltam az ajtóban egy kartondobozzal a kezemben. Odabent megcsörrent az esküvői étkészletünk, amelyet nagy kegyesen „megengedett”, hogy elvigyek. — Zoltán, ezt a szüleimtől kaptuk ajándékba!
— Az esküvőre kaptuk, tehát közös volt — vágta rá hidegen. — Ha pedig ennyire büszke vagy, akkor a tévét beszámítom az erkölcsi kárpótlásba. Az idegeimet rendbe kell szednem a te jeleneteid után.
A nappali közepén állt — abban a helyiségben, ami valaha az otthonunk volt —, és úgy festett, mint egy idegen, dühös kamasz, aki hirtelen hatalomhoz jutott. Drága öltöny volt rajta, az a mandzsettagomb, amit a születésnapjára választottam, az arca pedig torzan feszült a haragtól.
— Zoltán, legyen benned egy kis lelkiismeret! — a hangom megremegett, de kihúztam magam. — Engem és Olivért az utcára teszel. A lakás a tiéd, az autó a tiéd, a nyaraló az anyád nevén van. A gyerektartást is a minimumra csökkentetted. Mire kell még neked ez a tévé? Az új lakásodban három is van!
— Elvből, Beáta. Pusztán elvi kérdés — felelte, miközben gondosan feltekerte a vezetéket. — Olyan önálló vagy, nem? Akkor oldd meg egyedül. Ezt meg beteszem Nikolett Halász hálószobájába. Régóta nyaggat érte.
Nikolett. A titkárnője. Huszonkét éves, feltöltött száj, üres tekintet, de „komoly jövő áll előtte”, ahogy Zoltán mondta.
A gyerekszoba ajtajában megjelent Olivér Balogh. Nyolcéves volt, és mindent pontosan értett. A kezében egy régi tabletet szorongatott, repedt kijelzővel.
— Apa, a tablet maradhat nálam? — kérdezte alig hallhatóan. — Ott vannak a játékaim meg az iskolai dolgaim…
Zoltán ránézett a fiára. Egy pillanatra azt hittem, előbújik belőle az apa.
— Kinek a nevén van? Az enyémen — zárta rövidre. — Add ide. Majd anyád vesz újat. Végül is most már szabad nő lett, akár üzletasszony is lehet.
Kikapta a készüléket a gyerek kezéből. Olivér nem sírt fel, csak elsápadt az ajka. Asztmás volt, nem viselte jól az idegeskedést.
— Szörnyeteg vagy — suttogtam.
— Én tulajdonos vagyok — vigyorodott el Zoltán. — Te pedig, Beáta, senki. Estig kiüríted a lakást, a kulcsokat a portásnál hagyod. Ha egy karcolást is találok a parkettán, beperellek.
Az ajtó úgy csapódott be mögötte, hogy megcsörrent a csillár — az a csillár, amit három éve együtt választottunk, amikor még hittük, hogy boldogan élünk majd.
— Anya — bújt hozzám Olivér, az oldalamhoz simulva. — Hova megyünk?
— Ne félj, kicsim — simítottam végig a kócos haját, miközben belül jeges szorítás markolta a mellkasomat. — Kitalálunk valamit. A nagymamád falusi háza üresen áll. Emlékszel, a dédnagyié volt.
— De ott beázik a tető — jutott eszébe.
— Viszont van benne kályha. És onnan nem küld el minket senki. Pakolj, hősöm, csak a legszükségesebbeket visszük.
A Berettyóújfalu melletti régi ház dohos levegővel és egérszaggal fogadott bennünket; a nagymamámtól örökölt épület régóta lakatlanul állt, és már az első pillanatban éreztem, hogy kemény időszak vár ránk, mielőtt valódi menedékké válhatna.