De nem indulatból mondtad, hanem azért, mert valóban így gondolod. Ez volt a legfájóbb benne, érezni lehetett.
Bálint lesütötte a szemét, mintha a tekintetével együtt önmagát is el akarná rejteni a helyzet elől.
— Nem akartam, hogy idáig fajuljon — szólalt meg halkan. — Csak hát anya… idős már, mindig is hozzászoktam, hogy számít rám, hogy segítenem kell neki.
— Segíteni valakin egy dolog — vágott közbe Dóra Varga nyugodt, de határozott hangon. — Az viszont egészen más, amikor a felelősséget egyszerűen áttolod valaki másra. Fel sem fogtad, mit veszítesz el.
— Mit veszítek el? — csattant fel Bálint. — Hiszen újrakezdhetnénk! Mindent!
— Nem — rázta meg a fejét Dóra. — Te nem akarsz változtatni. Neked kényelmes volt, hogy én fizetek, te pedig eljátszod a „férfit”. Ez nem család. Ez egy alku.
A konyhában megállt a levegő. Réka Kalmár elfordult, Zsuzsanna Békési keze megdermedt a serpenyő felett. Bálint ökölbe szorított kézzel állt, a mondatok bent rekedtek, mintha nem találták volna a kijáratot.
Dóra felkapta a táskáját, magára vette a kabátját, felhúzta a cipzárt.
— Őszintén kívánom, hogy boldog légy, Bálint — mondta csendesen. — Remélem, egyszer megérted: a tisztelet nem a pénzről szól.
— Várj… — szinte suttogta. — Talán még helyrehozhatom.
Dóra elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt melegség.
— Azt lehet kijavítani, ami véletlenül törik el. Nálunk ez már régóta repedezett, csak nem akartam hallani a roppanásokat.
Azzal kilépett.
Az őszi levegő hűvösen csapta meg az arcát. Lassan lelépkedett a lépcsőkön, mélyet szívott a nyirkos, mégis friss levegőből. A közeli padon ugyanazok az idős asszonyok üldögéltek, akik mindig mindenkiről mindent tudni véltek.
— Hé, Dórácska! — szólt utána Ilona Kárpáti. — Hát a férjed hol maradt?
Dóra megállt, és udvarias mosollyal fordult felé.
— Semmi baj, Ilona néni. Csak hazafelé tartok.
— De hát ti ott laktatok…
— Mostantól lesz egy saját otthonom — felelte nyugodtan. — Olyan, ahol nem mondják meg, hogyan éljek.
Ilona motyogott még valamit, de Dóra már továbbindult.
Egy héttel később kibérelt egy apró, egyszobás lakást a város szélén. Nem volt modern, de világos volt, tiszta, és ami a legfontosabb: csendes. Reggelenként kávét főzött, bekapcsolta a rádiót, és először nem számított arra, hogy valaki pénzt kér, vagy számonkér.
Esténként felhívta Júlia Majort, nevetgéltek, utazásról álmodoztak. Néha eszébe jutott Bálint is — nem haraggal, inkább úgy, mint egy lezárt fejezet, amelyet sajnál az ember, de nem akar újranyitni.
Egy nap, munka után, a ház előtt újra összefutott Ilona nénivel.
— Dórácska! — csapta össze a kezét az asszony. — Hallottam ám, hogy a te Bálintod összeveszett az anyjával. Azt kiabálta, miattad ment tönkre minden.
Dóra csak megvonta a vállát.
— Hadd mondja — válaszolta higgadtan. — Mindenkinek megvan a maga igazsága.
Ilona rosszallóan nézett, Dóra pedig bement a lépcsőházba. Friss festékszag terjengett — valaki felújított. Felfelé haladva arra gondolt, talán nem véletlenül történt mindez. Néha botrányokon és veszteségeken keresztül vezet az út ahhoz, hogy végre meghalljuk önmagunkat.
Este gyertyát gyújtott az ablakpárkányon, teával a kezében leült. Odakint az év első hópelyhei hullottak, lassan betakarva az utcát, eltüntetve az ősz maradék piszkát.
— Tiszta lap — suttogta.
Ekkor megrezzent a telefonja. Ismeretlen számról érkezett üzenet: „Dóra, mindent átgondoltam. Sajnálom. Ha tudsz, beszéljünk.”
Hosszú ideig nézte a kijelzőt, majd kikapcsolta a készüléket, és az asztalra tette.
— Nem, Bálint — mondta halkan. — Most már más az életem.
Odakint egyre sűrűbben esett a hó, mindent egyenletes fehérséggel borítva be, mintha maga a természet húzna vonalat a végére.
Dóra hátradőlt a széken, és hosszú idő után először mosolygott.
Nem a boldogságtól — hanem a nyugalomtól. Mert végre megértette: az élet nem arról szól, ki tart el kit, hanem arról, kik maradnak mellettünk nem érdekből, hanem szívből.
És ha a sors egyszer ilyen embert vezet az otthonába, akkor minden, ami történt, értelmet nyer.