— Tudtam, hogy nálatok Bálinttal nem rózsás minden, de hogy idáig fajuljon… — Júlia Major a fejét csóválta, miközben Dórára nézett.
— Én is benne voltam — felelte Dóra Varga, és jobban magára húzta a takarót. — Túl sokáig hallgattam. Azt hittem, majd észbe kap, megérti. Ehelyett arra jutott, hogy nyugodtan rám pakolhat mindent, én meg majd elbírom.
— Nézd — sóhajtott fel Júlia —, ez náluk családi minta. Az anyja pont ilyen. Folyton panaszkodik, milyen nehéz az élete, közben szépen leszívja a fiát. Arrafelé nőttem fel, láttam eleget belőlük.
Dóra nem válaszolt. Az ablakon túlról beszűrődött a város tompa zúgása, ritka dudálások, a fűtés csöveinek koppanása. Az október szürke volt és nedves, az a fajta idő, amikor az ember óhatatlanul számvetést készít.
— És most merre tovább? — kérdezte Júlia kis idő múlva. — Mi a terv?
— Fogalmam sincs — mondta Dóra őszintén. — Kiveszek egy lakást, egyedül leszek. Munka van, pénz is akad. A többit majd meglátjuk.
— Ez a beszéd — bólintott Júlia. — Csak egy dolgot ne csinálj: ne menj vissza. Az „hátha most más lesz” típusú remény nem nekik való. Az ilyen emberek nem változnak, csak egyre többet követelnek.
Dóra elmosolyodott, de a mosolyában nem volt vidámság.
— Ezt már átlátom. Amikor valaki kimondja, hogy te semmit sem számítasz, az már rég nem szerelem kérdése.
Csend telepedett rájuk. Júlia végül a térdére csapott.
— Na gyere, kapcsoljunk be valami sorozatot, mielőtt teljesen elnehezül a hangulat. Úgy ülünk itt, mint két gyászoló az ablak alatt.
— Menjünk — egyezett bele Dóra. — De csak rövid időre. Holnap még be kell ugranom a lakásba pár holmiért.
Másnap reggel sokáig állt a saját ajtaja előtt. A kulcs nehezen csúszott a zárba, a szíve pedig úgy vert, mintha előre tudná: ez már nem vita lesz, hanem lezárás.
Amikor kinyílt az ajtó, a pirított hagyma szaga csapta meg. A konyhából tévéhang és nevetés hallatszott. Dóra megtorpant: bent ült Bálint Szekeres, az anyja és a húga. Zsuzsanna Békési a tűzhelynél kavargatott, Réka Kalmár újságot lapozott, Bálint épp teát töltött.
— Na, csak előkerültél — jegyezte meg Réka fel sem nézve. — Azt hittük, felszívódtál.
— Réka, hagyd már — szólt Bálint, inkább megszokásból, mint határozottan. — Szia, Dóra.
— Sziasztok. A dolgaimért jöttem — mondta Dóra nyugodtan, és levette a kabátját.
— Miféle dolgokért? — vágott közbe Zsuzsanna Békési. — Van férjed, nem átjáróház ez. Jössz-mész, mint egy vendég.
— Zsuzsanna — válaszolta Dóra higgadtan —, a fia közölte velem, hogy a lakás az övé, és bármikor elmehetek. Nem szeretnék gondot okozni, épp ezért pakolok.
— Ugyan már — legyintett az asszony. — Fiatalok civakodnak, ez belefér. Ne sértődj meg, a családot össze kell tartani.
— Családot? — Dóra a szemébe nézett. — Hol van itt család, ha a feleség mindenkiért dolgozik, csak saját magáért nem?
A csend súlyos lett, mint vihar előtt. Réka halkan felnevetett.
— Már megint a pénz… komolyan, nem értem, mit sajnálsz ennyire. Nem vagy te rászorulva.
Dóra felé fordult, tekintete kemény volt.
— Ez nem forintokról szól, Réka. Hanem tiszteletről. Segíteni lehet kérni. Elvárni viszont nem ugyanaz.
Zsuzsanna Békési sóhajtott egy nagyot, mintha az egész generáció nevében tenné.
— Ez a mai fiatalság… Régen a nők tűrtek. Ma meg az első nehézségnél csomagolnak.
— Pontosan — felelte Dóra. — A sok tűrésből lesz az, hogy később hárman ülnek a padon és panaszkodnak. Én ezt nem akarom.
Réka csak vállat vont, Bálint felállt, és Dórához lépett.
— Dóra, ne csinálj jelenetet. Anyámnak igaza van, mindenkinek vannak veszekedései. Beszéljük meg nyugodtan.
— Elkéstél, Bálint — mondta Dóra, miközben összeszedte az iratait az asztalról. — Amit el lehetett mondani, az már elhangzott.
— Még mindig azon az estén lovagolsz? Idegességből mondtam! — halkult el a hangja. — Más nem csinált még ilyet?
Dóra megállt, lassan ránézett.
— Ha akkor csak felemelted volna a hangod, azt még meg tudtam volna érteni.