A lépcsőházban rögtön belefutott Ilona Kárpátiba, a ház megkerülhetetlen hírforrásába, aki rendszerint a padon ülve tartotta kézben a környék eseményeit.
— Jaj, Dórácska, — mérte végig tetőtől talpig Ilona. — Te mindig rohansz. A férjed legalább besegít valamiben?
— Besegít — vont vállat Dóra kesernyés mosollyal. — Főleg lélekben.
— Csak nehogy a nyakadon csüngjön — intette óvón az asszony. — A tétlen férfi rosszabb, mint a huzat: mindenhol érezni, és semmi jó nem származik belőle.
Dóra nem felelt. Felment, benyitott a lakásba, és szinte azonnal Bálint Szekeresbe ütközött. A folyosón ült, háttal a világnak, a telefonjába mélyedve.
— Szia — mondta hűvösen.
— Anyám keresett — vetette oda anélkül, hogy felnézett volna. — A hűtő… újat kellene venni.
— Hallottam — felelte nyugodtan, miközben levette a kabátját. — És?
— Segíts beszerezni. Egy normális darab úgy nyolcvanezer forint.
Dóra megállt egy pillanatra.
— Ezt komolyan gondolod? Mindezek után, amikről beszéltünk?
— Miért, mi a gond? Van pénzed.
— Lehetne akár vagyon is — vágott vissza. — Több fillért nem adok nekik.
— Ne emeld fel a hangod, meghallják a szomszédok — morogta Bálint, miközben felállt.
— Hallják csak! Talán valaki kimondja helyettem az igazat, mert én belefáradtam!
Bálint közelebb lépett, fölé tornyosulva.
— Meg akarsz alázni? A saját anyámat kibeszélni idegenek előtt?
— Te kényszerítesz rá! — csattant fel Dóra. — Úgy élsz, mint egy kamasz, aki még mindig anyja szoknyája mögé bújik!
Bálint elkapta a csuklóját, aztán mintha megijedt volna önmagától, rögtön elengedte.
— Ne feszítsd túl. Csak tedd meg, amit kérek.
— Nem, Bálint. Ennyi volt. Nem bírom tovább.
A férfi állt még egy darabig, majd odavetette:
— Rendben. Ha nem segítesz, élj, ahogy akarsz.
És becsapta a hálószoba ajtaját.
Dóra egyedül maradt a konyhában. Elővett egy bögrét, vizet engedett bele, de nem tudott inni. Egyetlen mondat visszhangzott benne újra és újra: Élj, ahogy akarsz. Ez az „élj” valahogy fájón szorította belülről.
Teltek a napok, a lakásban pedig néma feszültség honolt. Alig beszéltek. Bálint feltűnően hangosan telefonált az anyjával, pénzről, vásárlásról, mintha mindenkinek hallania kellene. Dóra pedig egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést hazafelé: miért is sietek ide vissza?
A munkahelyen új projekt indult, fiatal kollégák, csillogó szemek, pezsgés. Ott újra élőnek érezte magát. Otthon viszont olyan volt minden lépés, mintha mocsáron gázolna át.
Péntek este a főnöknő bent tartotta.
— Dóra, megint remek munkát végeztél. Megünnepeljük a negyedévet? Pizza, tea, egy kis beszélgetés?
Igent mondott. Nevetés, könnyedség, rég elfeledett érzés. Ám amikor éjfél után kilépett az irodából, hirtelen összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy haza kell mennie.
A metrón felhívta Júlia Majort, a barátnőjét, akivel még iskolás koruk óta összetartottak.
— Júli, maradhatnék nálad pár napot? Csak szeretnék kifújni egy kicsit.
— Persze, gyere nyugodtan. A kulcs a lábtörlő alatt, én kint vagyok a telken.
Dóra gyorsan összepakolt egy táskát, csak a legszükségesebbeket. Bálint aludt, az éjjeliszekrényen világított a telefonja. Egy üzenet villant fel Réka Kalmártól: „Beszéltél Dórával? Ugye nem hisztizik?”
Dóra sóhajtott.
— Értem már — suttogta, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Kint nedves volt a levegő, a holdat eltakarták a felhők, az októberi hideg már a város szívéig hatolt. Egyetlen táskával ment, és először hosszú idő óta nem érzett bűntudatot. Csak kimerültséget, és vágyat a csendre — szemrehányások, kérések, az örök „anyának segíteni kell” nélkül. Csak egy kis élet magának.
Még nem sejtette, hogy hamarosan sor kerül egy beszélgetésre, amely mindent a helyére tesz, és éles határvonalat húz majd az előtte és az utána között.
— Dóra, hát te aztán tudsz meglepetést okozni — mosolygott Júlia, miközben teát töltött neki egy nagy bögrébe, amelyen ez állt: „Élj úgy, ahogy akarsz.”