— Már megint az anyáddal telefonáltál? — csattant fel Dóra Varga, és úgy vágta be a konyhaszekrény ajtaját, hogy odabent összekoccantak a poharak. — Nincs olyan nap, hogy ne az legyen: „anyának ez kell, anyának az kell”. Komolyan, én lennék a családi bankautomata?
— Ne kezdd már megint — morogta Bálint Szekeres, miközben az asztalnál ült egy kihűlt teával. — Mindig csak számonkérsz. Egy rendes feleség támogatja a férjét, nem filléreken lovagol.
— Támogatni igen. De eltartani az egész rokonságodat? — vágott vissza Dóra élesen. — Meddig menjen ez így? Rezsi, fogorvos, Réka Kalmár tanfolyamai… Tényleg nincs benned egy csepp szégyen?
— Nincs — felelte Bálint higgadtan. — Ők az én családom. Ez nálam szent dolog.
— És én mi vagyok? — Dóra közelebb lépett, végigmérte. — Fel sem fogod, hogy egy nő él melletted, akinek érzései vannak, munkája van, és estére elfárad?
— Ki tehet róla, hogy éjjel-nappal az irodában robotolsz? — fújt egyet a férfi. — Te választottad a karriert, a laptopot, aztán csodálkozol, hogy nincs energiád.
Dóra leült vele szemben, nagy levegőt vett.
— Tudod, bent a munkahelyemen legalább emberszámba vesznek. Ott számít a véleményem. Itthon meg ki vagyok? Egy mozgó pénztárca.
— Már megint ez a lemez — legyintett Bálint. — Az én anyám nem problémázott ilyeneken. Apám dolgozott, ő meg vitte a háztartást, és működött.
— Akkor vedd el őt! — csúszott ki Dóra száján.
Bálint felpattant, a szék nagy csörömpöléssel dőlt el mögötte.
— Ezt ne merd mondani! — az arca elvörösödött. — Az anyám egy szent!
— Lehet, hogy az — Dóra hangja elfáradt. — De én kimerültem, Bálint. Nem látod, hogy az én fizetésemből éltek? Te is, meg az egész családod.
Az ablakhoz lépett, háttal állt neki. Odakint őszi este volt, az eső kopogott az üvegen, hideg szél rázta a fákat.
— Nem veszed észre, mennyit változtál? — kérdezte halkan. — Régen kedves voltál, türelmes. Most csak a szemrehányás megy.
— Azért voltam kedves, mert még nem értettem — mosolygott keserűen Dóra. — A jóság addig tart, amíg nem fejőstehénként bánnak veled.
Súlyos csend telepedett a szobára. Csak az eső dobolt tovább, mintha a türelem maradékát számolná.
Pedig régen minden más volt. Vasárnaponként Dóra sürgött-forgott a lakásban, főzött, mosott, vasalt, hallgatta a férje történeteit. Akkor még minden a helyén lévőnek tűnt. Bálint viccelődött, reggelente kávét vitt az ágyba, „ügyesnek” hívta. Aztán lassan megindult a lejtő.
Az első kérések apróságnak számítottak. Segíteni nem sajnálta, sosem volt fukar. Csakhogy a „segítségből” idővel kötelesség lett, és benne valami végleg megrepedt.
— Dóra, anya kérte, hogy rendeld meg a gyógyszereit — mondta Bálint mellékesen, mintha csak kenyeret kérne.
— Dóra, Réka Kalmárnak új telefon kell, a régi már vacakol.
— Dóra, anyához szerelő kéne, ugye megoldod.
Eleinte igent mondott. Később kérdezni kezdett. Minden kérdés után vihar jött: sértődés, hallgatás, jeges távolság.
Mostanra már nem kérések voltak — utasítások.
Aznap este Dóra a konyhában ült, a telefonját görgette. Az üzenetek között egymás után villogtak Zsuzsanna Békési sorai: „Szia, Dórikám. Tudnál utalni egy keveset? A hűtő teljesen tönkrement.” Majd: „Visszaadom, amint megjön a nyugdíj.”
„Persze” — gondolta Dóra, és lezárta a kijelzőt. Soha semmi nem jött vissza.
Benézett a hűtőbe: majdnem üres. Pár tojás, két alma, egy joghurt. Az ablakon át viszont látszott az udvar, ahol a szomszédasszonyok a padon pletykáltak.
— Nóra Pálfi, hallottad? Ágnes Rácz meg Tamás Borsos szétmentek! — szűrődött fel. — A pasi oda is beköltöztette az anyját!
Dóra halkan felnevetett. Úgy látszik, ezek a történetek mostanában mindennaposak.
Másnap későn indult haza a munkából. Az utcák sötétek voltak, az októberi hideg szél leveleket sodort a pocsolyákba, és amikor belépett a liftbe, már érezte, hogy valami újabb feszültség vár rá odafent.