Bence Király zokogása betöltötte az előszobát. Beáta Erdélyi egyetlen mozdulattal a kukába hajította a fiú kedvenc plüss elefántját.
— Mocskos — vetette oda hűvösen. — Nem vagy már kisbaba.
Csilla Jakab ösztönösen közbeszólt:
— Beáta asszony, kimosom neki, pár óra alatt megszárad…
— Ki kérdezett téged? — vágott vissza élesen Beáta. — Te a ház körül dolgozol, nem nevelsz.
Amikor Beáta hátat fordított, Csilla odalépett Bencéhez, letörölte az arcáról a könnyeket, és halkan megnyugtatta. Lajos Fodor mellkasában egyszerre lobbant fel a düh és a hála furcsa keveréke: valaki végre kiállt a gyerekeiért.
Beáta kegyetlensége idővel mindennapossá vált. Apró hibákért jártak a büntetések, előfordult, hogy ételt vont meg tőlük, máskor rideg közönnyel nézett át rajtuk. Csilla csendben próbált enyhíteni a helyzeten: félretett falatokat Bencének, vigasztalta Lilla Kozmát, amikor senki sem látta.
Lajos ekkor vásárolt egy apró digitális hangrögzítőt, és mindig magánál hordta. Tudta, hogy bizonyítékokra lesz szüksége.
Szombat délelőtt Beáta villásreggelit rendezett a barátnőinek. A gyerekeket maga elé állította, mintha kirakatban lennének.
— A fegyelem csodákra képes — dicsekedett. — Nézzék meg őket, micsoda változás.
Lilla egy pohár víz után nyúlt. Az ujjai megcsúsztak, az üveg darabokra tört a padlón.
— Nézd, mit tettél! — Beáta hangja maró volt.
— Sajnálom — lehelte Lilla.
— A sajnálom nem elég.
Beáta keze lendült. Lajos már lépett volna, de Csilla berohant, és Lilla elé állt, mint egy élő pajzs.
— Elég! — kiáltotta.
A pofon Csillát érte. A csattanás visszhangzott a szobában.
— Hogy merészelsz?! — ordította Beáta. — Ki vagy rúgva!
— Tegyen, amit akar — felelte Csilla remegve, mégis szilárdan. — De őt nem bántja.
Lajos szíve vadul vert. Eljött a pillanat. Kiejtette a kezéből az ollót, előrelépett.
— Elég volt.
Beáta undorral fordult felé:
— Te meg mit művelsz? Azonnal menj vissza dolgozni!
Lajos kihúzta magát, és megállt a szoba közepén.