Lajos Fodor a konyhaablaknál állt, ujjai idegesen szorították a metszőollót. Odabent, a világos márványpadlós tér közepén Beáta Erdélyi feszült, arcát düh torzította el, mintha minden mozdulat fájna neki.
— Állandóan elrontod — mordult rá, majd Lilla Kozmát durván az asztal felé lökve sírásra késztette. — Hányszor mondjam még el? Az asztalt reggeli előtt kell megteríteni, nem utána!
Lilla a megsérült kezét kapta fel, amellyel nekiütődött a bútor szélének. Hatalmas, kék szemeiben könnyek csillogtak, amelyeket kétségbeesetten próbált visszatartani. Közben a kétéves Bence Király a padlón ült a fakockái mellett, értetlenül figyelve a jelenetet.
— Ne állj ott, mint egy karó! — csattant fel Beáta. — Szedd fel! Te meg a bátyád egyformák vagytok: nyafogtok és el vagytok kényeztetve. Az apátok megszakad, hogy eltartsa ezt a házat, ti meg a legegyszerűbb feladatokra sem vagytok képesek.
Kint, a virágágyások mellett görnyedve Lajos rávette magát egy mély levegőre. Két hete élt a saját otthonában úgy, mintha idegen lenne: kertészt játszott, elrejtőzött abban a házban, amelyet valaha a gyerekeiért emelt.
Mindez akkor kezdődött, amikor Beátának előadta a kitalált, egyhónapos üzleti út történetét. A mesét egy felbérelt színész tartotta életben, aki a hívásait fogadta, és az ő hangján beszélt.
— Ha még egyszer nem fogadsz szót — vágta oda Beáta hidegen —, vacsora nélkül mész aludni. Világos?
Lilla némán bólintott, tekintetét a földre szegezve.
— Remek. Majd az éhség megtanít a jó modorra.
Beáta kiviharzott a konyhából, és majdnem nekiment Lajosnak, aki az üvegajtó mellett nyírta a sövényt.
— Nézz a lábad elé! — ordított rá. — Nem látod, hogy jövök?
— Elnézést, asszonyom — felelte halkan Lajos, lesütve a szemét.
Beáta megvető pillantással mérte végig, amelyben már ott lappangott a következő összecsapás ígérete.