— És akkor mi van? — morogta Margit Orosz, már jóval kevesebb magabiztossággal, mint korábban.
— Az, hogy itt — koppintottam rá egy másik iratra — az ön fia saját kezű aláírása szerepel. Andrea Simontól kért kölcsön kétszázezer forintot, „vállalkozásindításra”. Egy év múlva ígérte a visszafizetést. Ennek négy esztendeje.
Kristóf Erdélyi hirtelen felpattant a székéről.
— Ez régen volt! A vállalkozás csődbe ment!
— Tényleg? — néztem rá nyugodtan. — Akkor az a másfél milliós új autó is a bedőlt üzlet maradványaiból lett?
A kimondott igazság megült a levegőben, szinte vágni lehetett a csendet.
— Ráadásul — folytattam, kihasználva a döbbenetet — itt van Margit Orosz és a nagymamám levelezése is. Tíz évvel ezelőttről. Háromszázezer forintot kért kölcsön „kezelésekre”. A pénzt megkapta. A kezelések helyett pedig lett belőle egy hétvégi ház.
— Honnan… honnan szerezted meg ezeket? — suttogta elsápadva az anyósom.
— Andrea Simon mindent megőrzött. Minden elismervényt, minden üzenetet. Pontosan tudta, kikkel áll szemben.
— Hazugság! — sikította Margit Orosz egyik barátnője.
— Akkor tessék — csúsztattam feléjük a papírokat. — Hiteles másolatok, közjegyző által ellenjegyezve. És ha már itt tartunk, Andrea Simon — fordultam az asszonyhoz — üzente, hogy a „lány esküvőjére” kölcsönkért porcelánkészlet még mindig nem került vissza. Tizenöt éve vár rá.
Margit Orosz barátnői egyszerre kapták fel a kabátjukat, mintha vezényszóra történt volna. Az anyósom vörös lett az indulattól, Kristóf pedig némán bámulta a telefonját.
— És van még valami — emeltem fel az utolsó dokumentumot. — A nagymamám végrendelete. Közjegyző előtt készült. A lakást rám hagyta, de kikötéssel: ha tíz éven belül eladnám, az összeg annak a gyermekotthonnak jár, ahol egész életében dolgozott.
— Mi van?! — Kristóf kezéből kiesett a telefon.
— Pontosan ezért nem vehetek „csak úgy” házat a Balatonfüreden az édesanyádnak. A nagymamám előrelátó volt. Azt mondta: „Melindám, te túl jó szívű vagy. Megvédelek akkor is, ha én már nem leszek.”
Margit Orosz remegve állt fel.
— Az a vén boszorkány! Direkt csinálta!
— Igen. Tudatosan — válaszoltam halkan. — Látta, hogyan bántok velem. Hogyan hánytorgattátok fel azt a falat kenyeret is, amit ti ettetek meg nálunk. Hogyan aláztatok meg a gyerekek előtt.
— Én csak… — kezdte volna, de a hangja elcsuklott, és a mondat a levegőben maradt.