Hol hegyvidéki klímáról beszélt, hol pedig ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag egy karlsbadi szanatórium jöhet szóba. Mindezt úgy, hogy valójában kicsattant az erőtől: gond nélkül lesétált tíz kilométert a piacig, csak hogy megspórolja a buszjegy árát.
— Melinda, írd már alá végre — csúsztatott elém egy tollat Kristóf Erdélyi. — Anyu talált egy remek lehetőséget Balatonfüreden. Kétszobás lakás, panorámával a vízre. Pont annyiba kerül, mint a nagyi lakása.
— Vagyis azt várod, hogy eladjam azt az otthont, ahol felnőttem, csak hogy az anyád a tóparton élhessen? — kérdeztem halkan.
— Ne csinálj ebből tragédiát. Nekünk ott a saját lakásunk.
— Amit a szüleim vettek meg, mielőtt meghaltak, és az én nevemre íratták! — vágtam vissza.
A következő tizennégy nap kész rémálommá vált. Margit Orosz szinte óránként hívogatott:
— Meghalok, és ez a te lelkiismereteden szárad majd!
— Szívrohamom van! Mentőt kellett hívni!
— Hálátlan vagy! Emlékszel, hányszor etettelek titeket, amikor nem volt munkátok?
Ez utóbbi különösen groteszk volt. Az ő „etetése” annyit jelentett, hogy néha behozott egy zacskó legolcsóbb tésztát meg egy konzervet, aztán egy teljes éven át ezzel vágott vissza.
Kristóf közben teljesen elhidegült. A kanapén aludt, reggel köszönés nélkül ment el, és sokszor csak éjfél után esett haza.
— Apa, miért nem beszélsz anyával? — kérdezte vacsoránál a nyolcéves Zoé Erdélyi.
— Mert anya fösvény — morogta. — Nem akar segíteni a nagyin.
— Kristóf! — majdnem félrenyeltem a teát. — Ilyet a gyerekek előtt?!
— Hadd tudják, mi az igazság!
A „családi tanácsot”, amelyet Margit Orosz a lakásunkban hívott össze, az összes barátnője megtisztelte. Öt idős asszony ült a nappaliban, és kórusban oktatott ki:
— Szégyentelen!
— Az anyós olyan, mint a második anya!
— A mi időnkben a menyek tudták, hol a helyük!
Csendben hallgattam őket, teát kortyolva, majd elővettem egy mappát a szekrényből.
— Tudják, mi ez? — kérdeztem, miközben az asztalra tettem a papírokat. — Andrea Simon orvosi leletei az elmúlt öt évből. Rák. Negyedik stádium.
Margit Orosz arca elsápadt.
— Öt évig küzdött — folytattam. — Kemoterápia, műtétek, elképesztően drága gyógyszerek. Tudják, ki fizette mindezt? Én. Eladtam az autómat, három hitelt vettem fel, és két munkahelyen dolgoztam, hogy mindezt fedezni tudjam.