…hogy képes lesz megváltoztatni őt. Hitte, hogy megadhatja neki mindazt, amit az anyjától sosem kapott meg. És közben – saját bevallása szerint – a családjukat tette fel egy hamis ábránd oltárára.
– Hol van most Marcell? – kérdezte Júlia Dunai rekedt hangon.
– Fogalmam sincs. Megszökött. A rendőrség keresi. Anyám legalább húszszor hívott… nem vettem fel.
Júlia szeme összeszűkült.
– András, majdnem belehaltál. Felfogod? Akár meg is halhattál volna.
– Tudom – felelte halkan András Vincze.
Júlia odahajolt, a férje kezét az ajkához szorította, és elsírta magát.
– Bocsáss meg – lehelte András. – Sajnálom, hogy nem hallgattam rád az elején.
– Szeretlek – mondta Júlia. – De ha még egyszer… ha még egyszer ilyen történik…
– Nem lesz többé ilyen. Esküszöm. Soha többé.
Alig telt el egy óra, amikor kivágódott a kórterem ajtaja, és Erzsébet Szilágyi szinte berontott.
– Andriskám! Kicsi fiam! – zokogta, és az ágy felé indult.
Júlia felállt, és elé lépett.
– Álljon meg.
– Tessék?! A fiamhoz jöttem!
– A fia azért fekszik itt, mert az unokája miatt került kórházba. Azért a fiúért, akit ránk erőltettek, pedig világosan nemet mondtunk.
– Júlia, ne kezdjük…
– De igen, most kezdjük el – vágott közbe csendesen, mégis rendíthetetlenül. – Az unokája ellopott egy telefont. A tulajdonosai jöttek számon kérni. András megvédte őt. Hárman estek neki egy embernek. Rugdosták, amikor már a földön feküdt. Marcell közben csak ült és nézte. Aztán elszaladt, és magára hagyta azt az embert, aki kiállt érte, vérbe fagyva.
Erzsébet arca elsápadt.
– Ez… ez nem lehet igaz…
– De az. Kérdezze meg Andrást. Vagy a szomszédot, aki mentőt hívott. Esetleg a rendőröket, akik most is keresik az unokáját.
– Hiszen ő még gyerek…
– Bűnelkövető – zárta le Júlia. – Ön nevelte ilyenné. Ön és Henrietta Balog. Mindent megengedtek neki, minden tettét mentegették. Szörnyeteget csináltak belőle. És most a férjem itt fekszik eltört karral, törött bordákkal és agyrázkódással.
– Júlia… – szólalt meg András alig hallhatóan.
– Nem, András. Hallania kell. – Júlia újra az anyósára nézett. – Erzsébet Szilágyi, húszszor hívta a fiát. Egyszer sem kérdezte, hogy van. Nem jött be azonnal a kórházba. Az unokáját kereste. Ugye?
Erzsébet hallgatott.
– Pontosan – bólintott Júlia. – Mert Marcell mindig fontosabb volt önnek, mint a saját fia. Egész életében háttérbe szorította Andrást. Csak akkor kereste, ha el kellett végezni a piszkos munkát. Ő pedig tűrt, mert abban reménykedett, hogy egyszer majd szeretik.
– Szeretem a fiamat!
– Nem. Csak önmagát és az unokáját szereti. De ennek most vége. Ne hívjon minket többé. Ne jöjjön. Ne kérjen segítséget. Lezártuk.
– András! – fordult kétségbeesve a fiához. – Mondj neki valamit!
András sokáig hallgatott, majd fáradtan megszólalt:
– Anya… menj el.
– Tessék?!
– Kérlek, menj el. Most.
– De hát én vagyok az anyád…
– Eltörtek a bordáim, alig kapok levegőt. Menjen el.
Erzsébet némán állt még egy pillanatig, aztán megfordult, és elhagyta a kórtermet.
Júlia visszaült András mellé, megfogta a kezét. Szavak nélkül maradtak.
Marcellt két nappal később találták meg, barátoknál bujkált. A rendőrség elvitte. Erzsébet Szilágyi ötvenezer forintot fizetett a telefon tulajdonosának, majd az unokáját saját költségén egy problémás fiatalokat befogadó intézetbe íratta.
András egy hét múlva hagyta el a kórházat. Júlia a szüleihez vitte, ahol a lányaik már várták őket.
Fruzsina Lakatos és Dóra Erdélyi virágokkal és egy táblával fogadták: „Apa, szeretünk!”
András magához ölelte őket, és elsírta magát.
Júlia kissé hátrébb állt, és némán nézte a családját.
Erzsébet Szilágyi többé nem telefonált.
Marcell egy teljes évet töltött az intézetben. A nagymamája havonta egyszer meglátogatta. András egyszer sem ment el.
– Nem bánod? – kérdezte később Júlia.
– Mit?
– Hogy megszakítottad a kapcsolatot az anyáddal.
András megrázta a fejét.
– Nem. Azt bánom, hogy nem tettem meg hamarabb. Hogy veszélybe sodortalak téged és a lányokat. Hogy majdnem elvesztettem a családomat egy illúzió miatt.
Magához húzta Júliát.
– Köszönöm, hogy nem hagytál el.
– Szeretlek – felelte Júlia, és megcsókolta. – És mindig itt leszek. De ha még egyszer behozod Marcellt a házunkba, megöllek.
András felnevetett.
– Megígérem. Soha.
Egy hónappal később visszaköltöztek az otthonukba.