Júlia Dunai ekkor felállt az asztaltól, a hangja nyugodt volt, mégis végleges.
– Elmegyek. A lányokkal együtt. A szüleimhez.
András Vincze értetlenül nézett rá.
– Tessék?
– Nem fogom kockára tenni a gyerekeimet – felelte határozottan. – Ők fontosabbak számomra, mint az anyád… és mint az unokaöcséd.
– Júlia, várj már…
– Nem – vágott közbe. – Te döntöttél. Most én is. Marcell Illés itt marad veled. Felügyelet alatt. Őrizd, figyeld. Őszintén remélem, hogy tévedek. Ha minden rendben zajlik le, bocsánatot fogok kérni.
András nem szólt semmit. A csend súlyosabban nehezedett rájuk, mint bármilyen vita.
– De ha a lányaimnak bármi baja esik a te döntésed miatt – tette hozzá Júlia halkan, mégis kérlelhetetlenül –, azt soha nem fogom megbocsátani. Soha.
Ezzel kilépett a konyhából, és nekilátott összepakolni.
Másnap reggel elutaztak. András némán kísérte ki őket. Megölelte a gyerekeket. Júliához nem ért hozzá.
Meg volt sértődve.
Az első hét során Júlia minden nap várta, hogy a férje hívja. A telefon azonban néma maradt. András csak a lányoknak írt rövid üzeneteket reggelente és esténként. Júliával nem kereste a kapcsolatot.
– Nem gondolod, hogy vissza kellene menned? – kérdezte két hét elteltével Júlia édesanyja. – Sajnálom Andrást. Ez a Marcell még szívinfarktust hoz rá.
– Ez az ő döntése volt, anya – válaszolta Júlia.
– De hát szereted őt.
– Igen. De a gyerekeim fontosabbak.
Eltelt a harmadik hét. Aztán a negyedik is.
Júlia őrülten hiányolta a férjét. Éjszakánként sírt, hangtalanul, a párnába. Mégsem ő kezdeményezett.
Eljött az ötödik hét.
Egy este egyedül sétált a parkban. A gondolatai mind András körül forogtak. Hiányzott. Minden porcikájában.
Ekkor megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám.
– Halló?
– Júlia Viktorovna? A Botkin Kórházból telefonálunk. A férje, András Szergejevics sérülésekkel került be hozzánk. Kérjük, jöjjön be.
A világ egyetlen pillanat alatt kifordult önmagából.
– Mi?! Milyen sérülésekkel? Mi történt vele?!
– Agyrázkódása van, eltört a karja, két bordája is repedt. Eszméleténél van. Kérjük, jöjjön be minél előbb.
Júlia rohant haza. Felkapta a táskáját, taxit hívott.
– Anya, Andráshoz megyek! Kórházban van!
– Istenem… mi történt?!
– Nem tudom! Mindjárt kiderül!
A taxi száguldott az esti városon át. Júlia a hátsó ülésen ült, az ablakon bámult kifelé. A keze remegett, amikor a telefonjához nyúlt.
Üzenetet írt Erzsébet Szilágyinak:
„Az ön agyondicsért unokája miatt a férjem kórházba került. Remélem, ezután soha nem lesz nyugodt éjszakája. Többé ne hívjon.”
Elküldte. Majd letiltotta a számot.
A sofőr a visszapillantó tükörből ránézett, de nem szólt semmit.
Mi történt valójában?
Hol van Marcell?
Miért került András kórházba?
A taxi megállt. Júlia kiszállt, és berohant az épületbe.
András egy kórteremben feküdt. Az arca tele volt zúzódásokkal, az egyik szeme alatt hatalmas lilás folt éktelenkedett. A karja begipszelve, a mellkasát pólya szorította. Nehezen vette a levegőt.
Júlia megtorpant az ajtóban.
– András… – suttogta.
A férfi elfordította a fejét, meglátta őt. Megpróbált mosolyogni, de azonnal felszisszent a fájdalomtól.
– Szia.
Júlia odalépett, leült mellé, és megszorította az ép karját.
– Mi történt veled?
András lehunyta a szemét.
– Marcell ellopott egy telefont.
– Micsodát?
– Egy haverja zsebéből szedte ki. Egy új modell volt, drága… nyolcvan–százezer forint körül. Kiderült. Először békésen kérték vissza. Ő tagadott. A szemembe hazudott. Közben már eladta féláron valami neppernek.
Júlia némán hallgatta.
– Ma délután eljöttek hozzánk. Hárman. Olyan húszévesek lehettek. Az egyiké volt a telefon, a másik kettő a barátja. Pénzt vagy készüléket követeltek. Hatvanezret. Marcell a kanapén ült, halálsápadtan, meg se szólalt. Próbáltam elmagyarázni, hogy megoldjuk, visszavásároljuk, vagy kifizetjük. Nem hallgattak rám. Ordibáltak, fenyegetőztek. Az egyikük megragadta Marcell pulóverét, felemelte… én pedig… – András elhallgatott, nagyot nyelt.
– És? – kérdezte Júlia rekedten.
– Kaptam. Hárman egy ellen. Amikor elestem, rúgtak. Marcell végig a kanapén maradt. Nem segített. Nem kiabált. Nem hívta a rendőrséget. Csak nézett. Amikor elmentek, felállt, felvette a kabátját, és elszökött. Ott hagyott a padlón. Nem tudtam felkelni. A szomszéd hallotta meg a zajt, ő hívta a mentőt.
Júlia arcán végigfolytak a könnyek.
– Júlia… bocsáss meg – suttogta András. – Igazad volt. Hülye voltam. Azt hittem, meg tudom változtatni. Azt gondoltam, megadhatom neki mindazt, amit az anyja nem… és közben mindent kockára tettem.
A szavai lassan elhaltak, a csend pedig már előrevetítette mindazt, ami ezután következni fog.