Júlia Dunai a taxi hátsó ülésén ült, az ablakon kifelé bámult. A város képei elsuhantak előtte: lámpák fénye, házsorok, idegen arcok. Mégsem látott semmit igazán.
A telefonja fölé tartott ujjai remegtek. Végül beírta az üzenetet Erzsébet Szilágyinak:
„A maga istenített unokája miatt került a férjem kórházba. Remélem, ezután soha nem lesz nyugodt éjszakája. Többé ne hívjon.”
Rányomott a küldésre, majd azonnal letiltotta a számot.
A taxis a visszapillantó tükörből oldalra sandított, de nem szólt. Júlia megtörölte az arcát, nagy levegőt vett.
András kórházban van. Marcell miatt.
Pedig ő előre szólt.
Minden három héttel korábban kezdődött.
Szombat volt. Júlia a lányaival elment egy gyerekzsúrra Anita Váradihoz. Fruzsina és Dóra már reggel óta könyörögtek: animátorok lesznek, játékok, torta. András otthon maradt, azt mondta, be kell fejeznie egy jelentést.
Júlia délután öt körül ért haza. Ahogy kinyitotta az ajtót, a konyhából ismerős hang ütötte meg a fülét.
Erzsébet Szilágyi.
Itt volt.
Júlia megtorpant az előszobában, a gyomra görcsbe rándult.
– Lányok, menjetek be a szobátokba, csendben – súgta.
Fruzsina és Dóra összenéztek, bólintottak, és besurrantak.
Júlia belépett a konyhába.
Erzsébet az asztalnál ült, teát kortyolgatott, nyugodtan, mintha mindig is ott lett volna. András az ablaknál állt, háttal, vállai megfeszültek.
– Jó napot, Erzsébet – szólalt meg Júlia.
Az anyós biccentett, mosoly nélkül:
– Júlia.
– Történt valami?
András megfordult. Sápadt volt, a tekintete kerülte Júliáét.
– Júli, ülj le. Beszélnünk kell.
Leült, egyikükre, majd a másikukra nézett.
– Hallgatlak.
Erzsébet letette a csészét.
– Marcell ideköltözik hozzátok.
Júlia mellkasában megfagyott a levegő.
– Tessék?
– Kizárták az iskolájából – folytatta Erzsébet higgadt hangon. – A városban egyetlen intézmény sem hajlandó átvenni az incidens után. Másik városba kell bejelenteni, különben nem tanulhat tovább. Szakiskolára kell készülnie, és a ti iskolátokból biztosan felveszik majd.
– De… miért pont hozzánk? – Júlia Andrásra nézett. Ő hallgatott.
– Mert én nem tudom bejelenteni – sóhajtott Erzsébet. – Lakóparkban élek, oda nem lehet. Hivatalosan a faluban vagyok bejelentve anyámhoz. Ti vagytok az egyetlen megoldás.
– András – fordult a férjéhez Júlia –, ebbe te belementél?
András bólintott, a padlót nézve.
– Nélkülem döntöttél?
– Anyám reggel hívott. Sürgős volt. Holnap hozzák Marcellt. Fel kell készülnöd, szabadságot kivenni, intézni az iskolai papírokat.
Júlia hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Ne csinálj jelenetet – vágott közbe Erzsébet. – Ez már eldőlt. Marcell család. András helyesen döntött.
Júlia felállt, lassan, kimérten, és a férjére nézett.
– Menj ki.
– Mi?
– Most azonnal.
András zavartan az anyjára pillantott, majd kiment.
Júlia Erzsébet felé fordult.
– Ez a mi otthonunk. Az enyém és Andrásé. Itt élnek a gyerekeink. Nincs joga idejönni és nélkülem dönteni.
– Én András anyja vagyok…
– És? Ettől még nem irányíthatja az életünket. András felnőtt ember, családja van.
– Marcell az unokám!
– Marcell egy problémás gyerek, akit maga és Henrietta elkényeztetett. Nem akarom, hogy a lányaim egy fedél alatt éljenek vele.
– Hogy merészelsz ilyet mondani?!
– Úgy, hogy anya vagyok. És az első dolgom megvédeni a gyerekeimet.
Erzsébet felpattant.
– Önző vagy! Csak magadra gondolsz!
– Nem. A lányaimra gondolok. Maga pedig csak Marcellre, és nem vesz tudomást arról, amit művel.
– Mit művelne?! Csak szerencsétlen gyerek! Az anyja nem foglalkozik vele, apa nélkül nő fel!
– Ez a fiú veszélyes – Júlia hangja megkeményedett –, és nem véletlenül zárták ki az iskolából, erről pedig jobb lenne végre őszintén beszélni.