– Idősek otthonába. Higgye el, oda került! – csattant fel még egyszer Hajnalka Kertész hangja az ajtó mögül.
– Persze hogy elhiszem! Nagyon is! – vágta rá keserű gúnnyal. – Otthon kellett maguknak, hogy elvégezze helyettük a munkát. Aztán amikor mindennel végzett, a legjobb megoldás volt megszabadulni tőle estére. Ugye így történt?
Lilla Deák lesütötte a szemét, válasz helyett.
– Nem szégyelli magát? A saját lakásából tessék-lássék elküldeni valakit! Hiszen maguk élnek az ő otthonában! – Hajnalka hangja remegett a dühtől. – Nem bírom tovább nézni ezt!
Az ajtó nagy csattanással bezárult. Lilla kimerülten a falnak dőlt, behunyta a szemét, de egy pillanat múlva újra megnyomta a csengőt.
– Mit akar már megint?! – mordult ki a feldúlt asszony.
– Hajnalka Kertész, kérem… adja meg az idősek otthonának a címét.
– Kőhalom faluban van. Menjen, kérdezze meg ott! – vetette oda, majd ismét csönd lett.
Lilla azonnal telefonált a munkahelyére, szabadságot kért, aztán remegő kézzel hívta a férjét.
– Gergő, jár a kocsi?
– Nem tudom… mi történt? – kérdezte meglepetten.
– Mindegy! Taxival megyünk. Gyere haza azonnal!
– Lilla, megijesztesz… – Gergő hangja ideges lett.
– Azt mondtam, azonnal!
Amikor a férfi megérkezett, Lilla már valamelyest összeszedte magát, és elmondta: az édesanyja jelenleg egy idősek otthonában van, és haza kell hozni. Néhány órával később megérkeztek a falu szélére, ahol az intézmény állt.
Az udvaron több idős asszony üldögélt egy padon. Ahogy közelebb léptek, az egyik felnézett.
– Gergő?
A férfi csak késve ismerte fel az anyját, Erzsébet Ráczot. Meglepően üde volt, kisimult arccal, kedves tekintettel nézett a fiára és a menyére.
– Meglátogatni jöttetek? Ugyan, biztos rengeteg dolgotok van. Gyertek, megmutatom a szobámat.
Erzsébet két másik nővel lakott együtt, de ők épp sétán voltak. A szoba kicsi volt, mégis barátságos.
– Foglaljatok helyet – mosolygott.
– Anya, hazajöttünk érted. Pakolj, indulunk – mondta Gergő határozottan.
– Nem, drágáim. Nem megyek vissza – felelte csendesen. – Tudtam én, hogy csak útban vagyok. Egyedül laktam egy egész szobában, mint valami úriasszony, folyton a lábatok alatt… főleg a konyhában. Arra jutottam, nektek könnyebb nélkülem. Ezért jöttem ide.
– Erzsébet néni, még nincs vége a nyárnak – szólt közbe Lilla. – Válasszon egy jó üdülést, menjen szanatóriumba. Mindent mi fizetünk.
– Kedvesek vagytok, de itt megtaláltam a szerelmet – mosolygott sejtelmesen. – Lajos Fazekast. Itt dolgozik orvosként. Ősszel nyugdíjba megy, és magához hív a városába. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Hetvenéves vagyok, nem száz… Szóval menjetek csak haza a gyerekekhez!
Hazafelé menet Lilla és Gergő szótlanul ültek az autóban, döbbenten. Ki hallott már ilyet? Hetvenévesen elszökni otthonról, mindent hátrahagyni, beleszeretni valakibe. Különös az élet rendje…