– Azt kérdezte, hol van a nagymama. Azt feleltem neki, hogy elutazott meglátogatni egy barátnőjét.
Amikor a gyerekek kiszivárogtak a konyhából, Lilla csendesebbre vette a hangját, és Gergőhöz fordult.
– Tudod, van még valami. Hajnalka Kertész velem sem köszön mostanában.
– Ez tényleg különös – ráncolta össze a homlokát Gergő. – Mi okunk lenne rá? Soha nem bántottuk őt, sem a családját.
– Holnap utánajárok – mondta Lilla határozottan.
Másnap reggel, amikor kilépett a házból, a szomszéd lépcsőház előtt megpillantott egy ismerős, idős asszonyt a padon. Arra gondolt, tőle talán megtudhat valamit Hajnalka viselkedéséről. Ám amint az öregasszony észrevette, hogy Lilla felé tart, hirtelen felpattant, és apró léptekkel elindult az ellenkező irányba, mintha menekülne.
Lillában ekkor végleg elszakadt a cérna. Sarkon fordult, és felment Hajnalka Kertész lakásához. Tudni akarta, mi folyik a háta mögött. Az ajtót maga Hajnalka nyitotta ki.
– Hajnalka, beszélnünk kell – kezdte Lilla feszülten. – Szomszédok vagyunk, és rosszul esik, hogy még csak nem is köszön nekünk. Megbántottuk valamivel?
– Nem! – vágta rá az asszony.
– Akkor mégis mi ez az egész? Mondja el végre!
– Hol van Erzsébet Rácz? – kérdezte hirtelen Hajnalka.
– Elutazott egy barátnőhöz – felelte Lilla.
– És tudja, hogy hívják azt a barátnőt?
– Nem igazán…
– Bezzeg én tudom! – emelte fel a hangját Hajnalka. – Úgy hívják: idősek otthona!
– Ez képtelenség! – csattant fel Lilla.
– A saját szememmel láttam! – folytatta az idős nő indulatosan. – Látogatóba mentem egy régi ismerősömhöz. Gyerekkorától egyedül van, senkije sincs, ezért önként költözött be. És ott találkoztam a maga Erzsébetével is!
– Esküszöm, mi nem vittük oda! – hebegte Lilla, teljesen összezavarodva.
– Nem vitték? Akkor bizonyára megszökött! De mondja csak, milyen élete volt maguknál? Cselédként dolgozott, minden az ő vállát nyomta! Mikor volt utoljára pihenni?
– Nem emlékszem… – suttogta Lilla.
– Persze hogy nem! – csapott le Hajnalka. – Maga meg az ura minden évben hol Siófokra, hol külföldre jár! Ugye?
– Sokat dolgozunk… elfáradunk – mentegetőzött Lilla.
– Egyszer leültem nála a kanapéra – folytatta Hajnalka harciasan. – Többet nem is mentem hozzájuk vendégségbe!
– Ő soha nem panaszkodott arra a kanapéra – mondta Lilla bűntudatosan.
– És tavaly télen, hajnal egykor hol volt, amikor maga a születésnapját ünnepelte? – kérdezte élesen Hajnalka. – A játszótéren ült! Ha nem kelek fel inni, és nem nézek ki az ablakon, reggelig megfagyott volna.
Felébresztettem a lányomat, elküldtem érte. Azt mondta, maga kérte, hogy ne zavarja az ünneplést, mert fiatal a társaság. Nálunk aludt!
– Nem gondoltuk, hogy kimegy a játszótérre – Lilla hangja alig hallatszott.
– És emlékszik, mit kapott nőnapra? – tette hozzá Hajnalka kegyetlenül. – Konyharuhákat! Ő meg örült neki, mert nem értette, hogy ez gúny. Elég volt. Több szót nem akarok váltani magával.
– Hajnalka, kérem, mi tényleg nem küldtük el őt sehová – mondta Lilla kétségbeesetten, miközben már érezte, hogy a következő pillanatban olyan vádak hangzanak el, amelyek elől nem lehet majd kitérni.