A hangja egyre kegyetlenebbé vált, elővette a jól begyakorolt eszköztárát. Gúnyosan köpött felém szavakat, mintha pengéket hajigálna.
– Kiöregedtél, senkinek sem kellesz… Egy hét, és könyörögve visszamászol!
Régebben talán összeroskadtam volna. Könnyekben török ki, magyarázkodom, mentegetőzöm, alkukat kötök, csak hogy „egyben maradjon a család”, legalább kifelé. De most, ahogy Balázs Fodor eltorzult, dühös arcát néztem, és láttam anyja, Beáta Hegyi kitágult orrcimpáit, nem családot láttam magam előtt. Két idegen embert láttam, akik hosszú éveken át élősködtek a kötelességtudatomon és a lelkiismeretemen.
– Lehet, hogy másnak nem – feleltem halkan, szinte mosolyogva. – De magamnak igen. És a lányomnak is.
Ezután az étterem alkalmazottjához fordultam, aki mindvégig udvariasan a mennyezetet tanulmányozta, bár látszott rajta, hogy egyetlen szót sem hagy ki.
– Elnézést. Az én salátámat és a boromat készpénzben rendezem – mondtam, és az asztalra tettem kétezer forintot. – A többit pedig, ahogy eredetileg is volt, az ünnepelt és az ő odaadó fia állja. Szép estét.
Megfordultam, és elindultam kifelé. A hátam szinte égett, azt hittem, mindjárt utánam repül egy villa vagy egy pohár. Beáta éles átkozódása kísért: hálátlanságról, keblen melengetett kígyóról ordított. Valaki megpróbált elém állni, Katalin Orosz zavartan szólongatott: „Dórikám, hát hová mész ilyen későn?”, de nem lassítottam. Átvágtam a termen, mintha már nem is közéjük tartoznék.
A ruhatárban felkaptam a kabátomat, ügyetlenül a vállamra dobtam, még az ujjaiba sem bújtam bele rendesen, és kiléptem az utcára. A hűvös éjszakai levegő arcul csapott, kijózanítóan. Csak ekkor kezdett remegni a kezem – az adrenalin elpárolgott, üres gyengeséget hagyva maga után.
Reszkető ujjakkal hívtam egy taxit. A táskámban a telefonom megállás nélkül rezgett: Balázs hívott újra és újra. Lenémítottam, majd egyszerűen kikapcsoltam.
Haza nem mentem. Megkértem a sofőrt, vigyen Vivien Törökhöz, az új lakásába. A lányom tudott a tervemről, de félt, hogy az utolsó pillanatban meghátrálok, és ismét engedek az apjának.
Az ajtót szinte azonnal kinyitotta, mintha ott állt volna mögötte.
– Anya? – rám nézett, és már a tekintetemből megértette. – Megtetted?
– Meg – sóhajtottam, ahogy beléptem. – Véget ért, Vivi.
– Gyere, a víz már forr. Marcell hozott tortát.
Az új lakás konyhájában ültünk, ahol még érződött a friss festék és a laminált padló illata. Számomra ez a szag a szabadságot jelentette.
Balázs még három hónapig hívogatott, üzeneteket írt, lesben állt a munkahelyem közelében. Hetente váltott taktikát. Először perekkel fenyegetett, azzal, hogy visszaszerzi a „neki járó” pénzt. Egy ügyvéd gyorsan lehűtötte: az összeg örökség volt, a ajándékozási szerződés hibátlan, esélye sem volt. Ezután könyörgés következett. Azt mondta, az anyja túlzásba esett, rosszul lett a vérnyomásától, ő pedig képtelen ellátni magát, még a zokniját sem találja. Aztán újra fenyegetőzés.
Nem reagáltam. Jó ügyvédet fogadtam, és beadattam a válópert, valamint a vagyonmegosztást. Kiderült, hogy a közös lakás fele-fele arányban illet minket. Balázs abban bízott, hogy bűntudatból lemondok róla, de meglepetésére ragaszkodtam ahhoz, hogy vagy kivásárol, vagy eladjuk. Pénze nem volt, hitelt sem kapott – az a bizonyos ki nem fizetett bankett, amit végül gyorshitelekkel rendezett, alaposan megtépázta a hitelmúltját –, így az eladás maradt.
Beátának el kellett adnia a régi nyaralóját áron alul, hogy legalább részben kisegítse a fiát. Az áhított vidéki ház álma szertefoszlott, mint a reggeli pára.
Nyolc hónappal később hivatalosan is elváltunk. Egy apró, barátságos garzonba költöztem, hitelre – most már a sajátomat fizettem, és ez egyáltalán nem ijesztett meg. Frizurát váltottam, és beiratkoztam egy kert- és tájépítészeti tanfolyamra. Mindig vonzottak a növények, de Balázs szerint ez „haszontalan női hóbort” volt.
Egy nap, amikor egy barkácsáruházból léptem ki egy cserép hortenziával, összefutottam vele. Megöregedett, beesett az arca, sötét karikák ültek a szeme alatt. Ugyanaz a kabát volt rajta, mint egy éve, csak most lógott rajta.
– Dóra? – végigmért, és megállt a tekintete az arcomon, amely már nem volt fakó a fáradtságtól. – Jól nézel ki.
– Köszönöm, Balázs. Te is… elvagy.
– Nem próbálnánk meg még egyszer? – kérdezte bizonytalan reménnyel. – Anyám már lenyugodott, megbocsát. Egyedül uncsi, Vivi is férjhez megy hamarosan, jönnek az unokák… Húsz év mégiscsak húsz év.
Ránéztem, és befelé figyeltem. Nem éreztem haragot, se fájdalmat. Semmit. Mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna, akivel elfogytak a közös témák.
– Nem, Balázs. Nem próbáljuk. Anyádnak nincs mit megbocsátania, nem vétettem semmit. És az a húsz év… most értettem meg, hogy nem éltem, csak tűrtem.
– Ostoba vagy – morogta inkább megszokásból, mint rosszindulatból. – Egyedül maradsz a virágaiddal.
– Inkább egyedül a virágokkal, mint ketten az ürességgel – mosolyogtam.
Megigazítottam a hortenzia cserepét, és elindultam az autóm felé. Nem néztem vissza. Hétvége várt rám, esküvőiruha-választás a lányommal, és egy egész élet, amelyről kiderült, hogy válás után nem véget ér, hanem végre valódi színekben kezd el élni. Az a kétmillió forint, ami miatt Balázs annyira aggódott? Nem veszteség volt. Hanem a belépő ára egy új, boldog életemhez. És ezt az árat alkudozás nélkül fizettem ki.