Balázs Fodor ekkor Kálmán Szilágyi felé fordult, aki már jó ideje a szauna alapozásának kérdésén rágódott, és fél órája próbálta eldönteni, sávalap legyen-e vagy cölöpös megoldás.
– Természetesen a sávalap a jó választás, Kálmán! – jelentette ki Balázs tanító hangon. – Nem filléreskedünk az anyagon, ha már építünk, akkor legyen időtálló, rendes munka!
Alig telt el egy perc, amikor a pincér visszatért. Az arca kissé bizonytalan volt, de a gyakorlott udvariasságot nem engedte el.
– Elnézést kérek, az összeg nem vonható le. Nincs elegendő fedezet a kártyán.
Balázs összeráncolta a homlokát, félbeszakítva a nagyívű fejtegetést az alapozásról.
– Hogyhogy nincs? – felnevetett, és körbenézett a vendégeken, mintha csak egy rossz poént hallott volna. – Ne vicceljünk már. Óriási a limit. Próbálja meg még egyszer, biztos csak vacakol a terminál vagy nincs térerő.
A pincér bólintott, újra a készülékhez érintette a kártyát. Az éles, kellemetlen sípolás és a piros „ELUTASÍTVA” felirat most már mindenkinek jól látható volt. A terem zaja szemmel láthatóan alábbhagyott.
– Valami nem stimmel… – motyogta Balázs, és idegesen megfeszültek az arcizmai. A mosoly végleg eltűnt. – Dóra, te nem állítottál be valami korlátozást? Vagy a bank fogta meg gyanús tranzakció miatt? Nézz rá az appra!
Mozdulatlanul ültem, a kezemet az ölemben összekulcsolva. A szívem nyugodtan vert. Meglepő módon az a szorítás, ami egész héten bennem volt, eltűnt. Csak egy furcsa, csilingelő megkönnyebbülést éreztem.
– Balázs, a kártya működik. A bank nem tiltott le semmit – mondtam higgadtan, kellően hangosan ahhoz, hogy a közelben ülők is hallják. – Egyszerűen nincs rajta akkora összeg.
– Hogyhogy nincs?! – úgy bámult rám, mintha egy széket hallana beszélni. – Kétmillió-kettőszázezer forint volt rajta! Egy hete még láttam! És ott volt még hatmillió a lekötésen. A vacsora számlája háromszáznyolcvanezer. Hogy lehet, hogy ez nem elég?
– Körülbelül tizenötezer forint maradt rajta – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem. – Az nyilván nem fedezi a bankettet.
Balázs arca elsápadt. Felkapta a telefonomat az asztalról, erővel az ujjamat a szenzorhoz nyomta, és belépett az alkalmazásba. A szeme kikerekedett, amikor meglátta az egyenlegeket.
– Hová lett a kétmillió a kártyádról? – hebegte. – És a másik hat? A lekötés megszűnt… Itt nincs semmi! Nulla!
A kérdés lövésként csattant a beállt csendben. A vendégek, köztük Beáta Hegyi is, dermedten álltak pohárral a kezükben.
– Nem tűnt el semmi, Balázs. Elköltöttem – válaszoltam határozottan, remegés nélkül.
– Elköltötted?! – sikította el magát, a hangja magasba csúszott. – Nyolcmillió forintot három nap alatt?! Mire? Piramisjátékra? Vagy átutaltad valami csalónak?
Beáta Hegyi megérezte a bajt, nehézkesen felpattant, és csilingelő nyaklánccal odalépett hozzánk.
– Mi folyik itt? – kérdezte ingerülten. – Balázskám, miért áll minden? Az emberek várják a desszertet!
– Anya, most ne! – legyintett Balázs, le sem véve rólam a tekintetét. – Dóra, felelj! Hol a pénz?! Az a házra volt félretéve!
Lassan felálltam. A lábam dagadt volt a cipőben, mégis kihúztam magam, és valahogy magasabbnak éreztem magam, mint valaha.
– Nem a házra volt, Balázs. Az a nagymamám öröksége volt. És én döntöttem róla. Csütörtökön jártam a közjegyzőnél, ajándékozási szerződést kötöttem.
– Milyen ajándékozást? Kinek?! – ordította.
– A lányunknak, Vivien Töröknek. Az egész összeget neki utaltam. Tegnap pedig Vivien aláírta az adásvételt, és beadta a papírokat az ingatlan-nyilvántartásba. Vett egy kétszobás lakást. Jó állapotú, felújított, metróközelben.
– Lakást?! – Balázs teljesen lefagyott. – Minek még egy lakás? Házat akartunk! Megbeszéltük!
– Nem mi, Balázs. Te és az anyád beszéltétek meg. Én másként döntöttem. Viviennek hamarosan esküvője lesz, szüksége van egy biztos otthonra. Nem akarom, hogy albérletről albérletre vándoroljon, vagy – ne adj’ isten – egy olyan anyóssal éljen együtt, aki számolja a felvágott szeleteket. Tudom, milyen az. Nem kívánom ezt a sorsot a lányomnak.
– Te aljas nő! – visította Beáta Hegyi, az arca vörös lett a smink alatt is. – Balázs, hallod ezt? Kirabolt minket! Ellopta az álmomat! Tégy valamit! Pereld be!
– Beáta – fordultam felé jéghideg nyugalommal. – Felesleges perrel fenyegetőzni. Az összeg különvagyon volt, örökség. Jogosan rendelkeztem felette. Vivien nagykorú, cselekvőképes. A szerződés támadhatatlan.
Balázs levegő után kapkodott, mint egy partra vetett hal. Az a kényelmes, kiszámítható világa, amiben eddig élt, darabokra hullott.
– Dóra… ezt nem tehetted volna… – préselte ki végül. – De most… mivel fizetünk?! Nekem tizenkétezer forintom van fizetésig!
– Te mindig olyan talpraesett, sikeres családfő voltál – vontam meg a vállam. – Oldd meg. Segíthet anya is, neki biztos van félretéve „vészhelyzetre”. Vagy vegyél fel hitelt. Szeretsz mások nevében kölcsönöket tervezni, most kipróbálhatod a sajátodon.
Felvettem a táskámat.
– Hová mész?! – förmedt rám Balázs, és megragadta a karomat, a szorítása fájt. – Ülj vissza! Még nem végeztük!
Egyetlen mozdulattal leráztam a kezét, undorral, mintha valami gusztustalan rovart söpörnék le magamról.
– Ne érj hozzám. Dehogynem, Balázs. Befejeztük. Húsz évig beszéltem hozzád, te mégsem hallottál meg. Elegem van abból, hogy pénztárca és cseléd legyek. Beadom a válópert.
– Miféle válás? Megőrültél? – nevetett fel idegesen. – Ki kellek én nélküled? Negyvenöt évesen kinek kellesz majd?
A hangja ekkor már fenyegető éllel csengett, és pontosan tudtam, hogy most következik az a rész, ahol a régi, jól bevált módszereihez nyúl.