…hasznos, csendes kiegészítő voltam Balázs oldalán, és miközben helyet foglaltam, már éreztem, hogy a következő percek még tartogatnak meglepetéseket.
Az igazság az, hogy az elmúlt húsz évben én vittem a hátamon mindent. Főztem, mostam, intéztem a családi költségvetést, neveltem a lányunkat, miközben egy nagyvállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam teljes állásban, és mellette próbáltam egyben tartani a háztartást. Balázs ezzel szemben „alkotó alkatként” kereste önmagát: hol itt, hol ott dolgozott menedzserként, és állandóan azon panaszkodott, hogy a főnökei nem értékelik eléggé a képességeit.
Katalin Orosz néni, testes asszony, jóindulatú, de meglehetősen egyszerű arcvonásokkal, azonnal odébb húzódott, hogy legyen helyem.
– Ülj csak le, Dórácska, ülj nyugodtan – mondta kedvesen. – Fáradtnak tűnsz. Olyan sápadt vagy… sokat dolgozol mostanában?
– Elég sokat, Katalin néni – feleltem halkan, miközben kisimítottam az ölömben a szalvétát.
– Bezzeg Balázs! – folytatta lelkesen. – Ragyog, mint a nap! Nézd meg, micsoda daliás férfi. Beátának igazi főnyeremény a fia. És ez az étterem! Nem semmi helyet hozott össze. Kapaszkodj csak belé, Dórácska, az ilyen aranyember ritka kincs manapság. Nem iszik, nem bánt, mindent hazahoz.
Szótlanul szedtem magamnak egy adag rukkolás-rákos salátát. Odabent lassan, de biztosan nőtt bennem a jeges düh. Aranyember. Persze. Csak éppen arról felejtett el mesélni a rokonságnak, hogy az ő fizetése nagyjából az autó fenntartására és a személyes szeszélyeire elég – például arra a negyvenezer forintos horgászbotra, amely már egy éve porosodik az erkélyen. A mindennapi megélhetést, a számlákat, a ruhákat, Vivien egyetemi költségeit mind az én keresetem fedezte. És ezt az ünnepi vacsorát is az én bankkártyámról tervezték rendezni.
Az este egyre hangosabb lett. A pohárköszöntők mind harsányabbak voltak, az arcok kipirultak. A ceremóniamester, egy csillogó zakós, rafinált fiatalember lelkiismeretesen dolgozott meg a pénzéért: ötvenes férfiakat rángatott a táncparkettre lambadázni, a nőket pedig „a legjobb háziasszony” címért folyó vetélkedőkbe vonta be.
Balázs az édesanyja mellett ült, gondosan töltögette neki a drága konyakot, és úgy fénylett, mint egy frissen suvickolt rézüst. Elemében volt: ünnepelt fiú, bőkezű vendéglátó, az este középpontja.
– És most felkérem Balázst, mondjon néhány szót! – harsogta a műsorvezető a mikrofonba.
Balázs felállt, megigazította a nyakkendőjét, és kivárt egy teátrális pillanatot.
– Drága édesanyám! – kezdte olyan pátosszal, amitől megfájdult a fejem. – Ezen a jeles napon szeretném elmondani, hogy semmit nem sajnálunk tőled. Felneveltél, mindent megtettél értem… ez az ünnepség csak apró töredéke annak, amit megérdemelsz. Élj sokáig, és ne mondj le semmiről! Dórával elhatároztuk, hogy megadjuk neked a legnagyobb ajándékot. Tudjuk, mennyire vágytál egy igazi családi fészekre. Nos, a dolog gyakorlatilag el van döntve: hamarosan egy nagy vidéki ház büszke tulajdonosa leszel!
A terem tapsvihartól zengett. Valaki bekiabálta, hogy „Szép volt!”, Katalin néni meghatódva törölgette a szemét, Beáta Hegyi pedig elégedetten mosolygott, és megsimította fia karját.
– Köszönöm, fiam! – mondta elcsukló hangon. – Ez az, amit egy igazi férfitól vár az ember. A következő kerek évfordulót már a kertben ünnepeljük, bográcsozással, a saját pavilonban!
Balázs önelégülten bólogatott, fogadta a gratulációkat. Rám egy pillantást sem vetett. Számára a döntés már megszületett. Az én pénzem, a nagymamám öröksége – aki egész életében spórolt magán – fejben már gerendákká és téglákká alakult az ő anyja kényelméért.
Eszembe jutott a beszélgetésünk egy héttel korábbról. Balázs feldúltan érkezett haza, a szeme lázasan csillogott.
„Anya talált egy lehetőséget! – vágta ki az ajtóból. – Egy ház Budapest környékén, igazi mese. Faház, szauna, húszáras telek. Kilencmillió az ára, de hajlandók nyolc és félért odaadni, ha gyorsan lépünk. Hozzátesszük a nagymamád lakásából befolyt pénzt, felveszünk még egy kisebb hitelt, úgy háromszázezret, és kész, álom kipipálva!”
„Balázs – mondtam akkor fáradtan, félretéve az éves beszámolót –, ez a pénz az én nagymamámtól van. Én Viviennek szerettem volna lakást venni. Most végez az egyetemen, Marcellel esküvőt terveznek. Kell neki egy saját otthon, egy indulás.”
„Milyen lakás?! – robbant fel Balázs. – A lány fiatal, előtte az élet. Lakjanak velünk egy darabig, vagy béreljenek, tanulják meg, milyen az élet, ahogy mi is jártuk a kollégiumokat. Anyának viszont nyugalom kell és tiszta levegő. Te meg mit csinálsz? Önző vagy! Anyám mindent megtett értünk! Ki vigyázott Vivienre, amikor beteg volt?”
„Kétszer húsz év alatt – feleltem halkan –, akkor, amikor tüdőgyulladásom volt, és te épp kiküldetésen.”
A vita csúnya lett. Először nem próbáltam elsimítani. Ő ordított, hogy pénzéhes vagyok, hogy semmibe veszem a családját, hogy csak „a saját szoknyámig látok”. Két napig látványosan nem szólt hozzám. Aztán szerdán közölte: „Szombaton jubileum, lefoglaltam az Imperiát. A kártyáddal fizetsz, van rajta kétmillió. Ne vágj ilyen képet, ez anyámért van. Hétfőn pedig megyünk foglalót adni a házra.”
És most itt ültem, az almás kacsát piszkálva, és tudtam: nincs visszaút.
Az este lassan lecsengett. A pincérek finoman szedték le a tányérokat, a vendégek cigarettázni indultak, taxikról beszélgettek. Egy komoly tekintetű adminisztrátor lépett hozzám, mappával a kezében.
– Elnézést, a terem bérleti ideje lejárt, rendezni kellene a számlát – mondta udvariasan, de határozottan.
– Persze – állt fel Balázs kényelmes mozdulattal, és a zakója zsebeit kezdte tapogatni. – Dóra, add ide a kártyát.
Elővettem a táskámból a bankkártyát, és szó nélkül a terítőre tettem. Balázs rám sem nézett, hanyagul átnyújtotta a pincérnek.
– PIN nem kell, érintős – vetette oda. – És számoljanak rá tíz százalék szervizdíjat is, ünneplünk, nem igaz?
A pincér bólintott, és az adminisztrátori pulthoz indult a terminálhoz. Balázs pedig ekkor végre elfordult, és Kálmán Szilágyi felé kezdett magyarázni, mintha a világon minden rendben lenne.