A folyosói tükör könyörtelen pontossággal adta vissza a sötétkék ruhába bújt nőt. Megigazítottam az arcomba hulló tincset, majd kritikus szemmel végigmértem a szemem sarkában meghúzódó ráncokat, amelyek az elmúlt egy hét alatt mintha hirtelen mélyebbé váltak volna. Nehéz sóhaj szakadt fel belőlem. Negyvenöt évesen úgy éreztem magam, mintha legalább hatvan lennék, és ez a nap vagy a türelmem diadala lesz, vagy végleg darabokra hullik.
– Dóra, mit csinálsz már megint odabent? Elkésünk! – Balázs Fodor hangja a nappaliból érkezett, a tőle megszokott ingerültséggel. – Anyu már háromszor hívott, ugrál a vérnyomása. A vendégek gyülekeznek, a meny pedig sehol. Tudod jól, mit gondol a pontosságról.
Szótlanul leemeltem a komódról a táskámat. Ilyenkor Balázzsal vitába szállni teljesen felesleges volt; olyan lett volna, mint puszta kézzel megállítani egy robogó tehervonatot. Beáta Hegyi, az anyósom, ma ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Kerek évforduló, komoly alkalom, amely Balázs szerint csak „császári” pompával képzelhető el. A sors iróniája, hogy a választott étterem neve is ez volt: Imperium.
Kiléptünk a lépcsőházból a hűvös, de száraz őszi estébe. A levegőben avar és enyhe füstszag keveredett, felidézve a kerti égetések emlékét. Balázs idegesen kattintotta a riasztót, miközben kinyitotta a fekete Toyotát. Az autót jobban óvta, mint a saját fogait; egyetlen porszem a motorháztetőn elég volt ahhoz, hogy egész nap rossz kedve legyen.
– Ugye nem felejtetted el a bankkártyát? – kérdezte, miközben kifordult az udvarról, és rosszalló pillantást vetett egy ferdén parkoló teherautóra.
– Nem, a táskámban van – feleltem kurtán, az ablakon kifelé bámulva.
– Vigyázz rá. Szép összeg van rajta, és ez nem menza. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy minden első osztályú legyen.
A lakótelep szürke tömbjei suhantak el mellettünk. Imperium. Természetesen. Beátának sosem volt elég a visszafogottság, különösen akkor nem, ha a számlát más állta. Jelen esetben mi. Pontosabban: én.
A pénz körüli történet már fél éve mérgezte a mindennapjaimat, mint egy makacs fogfájás. A nagymamám, Ágnes Váradi – nyugodjon békében – rám hagyta a kétszobás lakását egy masszív, régi bérházban. Az ingatlan siralmas állapotban volt, teljes felújítást igényelt volna, ami újabb vagyonba került volna, így Balázzsal közösen a eladás mellett döntöttünk. A befolyt nyolcmillió-kétszázezer forint az én számlámra került.
Balázs akkoriban büszkén feszített, ragyogó jövőképeket festett elénk. Pontosabban Beáta tervezett, ő pedig hűséges szócsőként tolmácsolta az anyai akaratot. Anyósom szerint halaszthatatlan volt lecserélni a régi nyaralót egy igazi vidéki házra, hogy „az unokák friss levegőt szívhassanak”. Az a tény, hogy egyetlen lányunk, Vivien Török már huszonegy éves, az egyetemet végzi, és a veteményes iránt nagyjából annyi érdeklődést mutat, mint egy hal az esernyő iránt, természetesen senkit sem zavart.
– Dóra, figyelsz rám egyáltalán? – Balázs oldalba bökött. – Az alkoholt majd le kell egyeztetni a teremfőnökkel. Ha elfogy, megnyitják a bárt, de ott brutális az árrés. Inkább rendelünk még most pár ládával. Van pénz a kártyán, ne spórolj.
– Figyelek, Balázs. Megoldjuk – visszhangoztam.
– Remek. Ja, és tegnap megnéztem a betéteket. Jó, hogy hatmilliót lekötöttünk, szépen kamatozik. A maradék kettő a kártyán pont elég lesz az ünneplésre meg az előlegre. Holnap találkozunk az ingatlanossal, ugye emlékszel?
– Emlékszem – bólintottam, miközben úgy szorítottam a táskám fülét, hogy elfehéredtek az ujjaim.
Ez volt az ő matematikája. Hatmillió érinthetetlenül pihent, várva a „családi fészek” megvásárlását, a maradék pedig aprópénznek számított egy háromszázezres bankettre és az első részletre. Olyannyira biztos volt a dolgában, hogy az elmúlt napokban bele sem nézett a bankszámlámba.
Az étteremben már teljes volt a felfordulás. A terem úgy festett, mintha császárnőt készülnének koronázni: nehéz bársonyfüggönyök, aranyszínű díszek, vakító kristálycsillárok. Beáta Hegyi a patkó alakú asztal közepén trónolt. A haját lakktenger tartotta egyben, a nyakában csillogó nyakék pedig Balázs ajándéka volt, az én tavalyi prémiumomból.
– Megérkeztek a mi „pontos” gyerekeink! – harsogta, amint beléptünk. – Már azt hittem, felszolgálják a főételt, mire a fiam ideér.
A rokonság – Balázs népes családja, amelynek felét alig ismertem – egyszerre fordult felénk. Felragasztottam a megszokott mosolyt.
– Boldog születésnapot, Beáta – nyújtottam át a hatalmas bordó rózsacsokrot.
– Ó, köszönöm, Dórácska. Bár a bordó öregít, én a halványat szeretem… de hát ajándéknak ne nézzük a fogát. Üljetek csak le, ott, Katalin Orosz néni mellé. Balázs, te gyere ide hozzám, itt a helyed.
Az a szék a terem szélén, „Katalin néni mellett”, tökéletesen leírta a szerepemet ebben a családban az elmúlt húsz évben: hasznos, csendes kiegészítő voltam Balázs oldalán, és miközben helyet foglaltam, már éreztem, hogy a következő percek még tartogatnak meglepetéseket.