Az anyja hangja elszomorodott, ahogy folytatta. Elmondta, hogy Fruzsina férje mindent eljátszott: a fizetését, a megtakarításaikat, végül már az ételre sem jutott pénz. Telefonálni luxus volt, amikor napokig azon gondolkodott, miből főzzön. Fruzsina végül szinte megszökött mellőle, egyik napról a másikra. Azt üzente, hogy még visszajönne beszélgetni, de az anyja restellte bevallani, hogy eszébe sem jutott elkérni az új címét.
– Nem az apjánál lakik most? – kérdezte Gergő Lakatos már jóval halkabban, mint az imént.
– Nem – sóhajtott az anyja. – Az apját tönkretette az új felesége. Amit csak lehetett, elvitt. Eladta a házat, most valami kis lakásban húzza meg magát valahol a város szélén.
A sors végül karácsony előtt pár nappal sodorta össze őket. Egy bevásárlóközpontban futottak össze, mindketten ajándékok után kutatva. Fruzsina Somogyi ismerte fel először, és utána szólt. Gergőnek azonnal feltűnt, mennyire más lett: új hajszín, idegen frizura, a tekintetében keménység, az ajka szélén apró, keserű vonások.
– Fruzsina? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ki más lenne? – mosolyodott el fáradtan. – Te is megváltoztál. Megerősödtél, komoly lettél. Én pedig… hazajöttem. Apám még gyerekkoromban nyitott nekem egy betétet, abból vettem egy lakást, és kihoztam anyát az intézetből. És te? Hogy vagy?
– Miért nem kerestél soha? – bukott ki Gergőből. – Vártam rád.
Egyszerre volt benne harag és megkönnyebbülés.
– Majd elmesélem… egyszer. Te most egyedül élsz? – kérdezte óvatosan.
Gergő észrevette, hogy feszült, mintha félne a választól.
– Egyedül. Volt egy házasság, de nem működött.
– Tudom, hol laksz. Ott jártam nálatok, anyád adta meg a címet. De nem mentem fel… féltem, hogy nem egyedül talállak.
A csend nehézzé vált köztük, egyikük sem találta a megfelelő szavakat.
– Még mindig fényképezel? – törte meg végül Fruzsina.
– Gyere fel hozzám, megmutatom – ajánlotta Gergő.
Nem tiltakozott. Náluk teáztak, beszélgettek, és észre sem vették, ahogy elszalad az idő.
– Szerettelek – mondta ki hirtelen Gergő. – Attól a naptól kezdve, amikor először megláttalak. Emlékszel, amikor átjöttetek hozzánk?
– Hogyne emlékeznék. A fotódat magammal vittem Angliába. Azt, amit rólam készítettél. Még most is nálam van.
Elővette a táskájából a kissé gyűrött képet.
– Erőt adott, amikor már majdnem feladtam. Arra a napra emlékeztetett, amikor megismerkedtünk. Akkor még együtt voltak a szüleink, minden rendben volt… Csak most értettem meg, hogy én is szerettelek. Csak nem tudtam róla.
Mesélt arról, mennyire magányos volt odakint, és hogyan tűnt fel az a férfi: sikeres, jóképű, magabiztos. Az esküvő után azonban mintha kicserélték volna. Az ajka melletti vonások még mélyebbre húzódtak.
– A nevedről sosem kérdeztelek – szólalt meg rekedten Gergő.
– Anyuék nem tudtak dönteni. Az egyik nagymamát Ludmillának hívták, Milának, a másikat Elenának. Így lettem Milena… vagyis Fruzsina, mindkettőjük emlékére.
Gergő közelebb lépett. Fruzsina harisnyában állt, papucs nélkül, így a tekintetük egy vonalba került.
– Teljesen mindegy, mi volt előtted, és kivel. Én többé nem engedlek el.
– Én pedig nem megyek el tőled – felelte halkan.
Később, amikor egymás mellett feküdtek, kimerülten, de boldogan, Fruzsina a mellkasára hajtotta a fejét.
– Istenem, mennyi időt elvesztegettünk…
– Semmit sem vesztettünk el – suttogta Gergő. – Az egész életünk erre készített fel. Az igazi boldogság nem könnyű. Egyetlen gyöngyért mélyre kell merülni, és rengeteg üres kagylót felnyitni. Tudod, én már akkor megmondtam anyámnak, hogy feleségül veszlek.
– Ez most egy lánykérés? Mert akkor… igen.
„Rádöbbent, hogy nemcsak közel áll hozzá, hanem többé nem tudja, hol ér véget a nő, és hol kezdődik ő maga.” – Sándor Váradi: Anna Karenina
„A szerelem nem állóvíz, amelyben büntetlenül gyönyörködhetünk. Vannak árapályai, viharai, hajótörései és elsüllyedt városai is. De a gyöngyök mindig a legmélyén rejtőznek.” – Antal Orosz: A diadalív