Kelletlenül ugyan, de végül kilépett a szobájából, mert az éhség már kellemetlenül mardosta a gyomrát. Az sem volt mindennapos, hogy az édesanyja igazán finom ételekkel készüljön, így ez most különösen csábítónak tűnt.
– Ő itt Gergő Lakatos, a fiunk – mutatta be az anyja, majd finoman a megterített asztalnál álló üres szék felé terelte.
Úgy tűnt, az anyja előre szólt mindenkinek, mert senki nem kezdett faggatózni. A vele szemben ülő csinos asszony biztatóan rámosolygott. Mellette egy különösen szép lány ült, aki megszólalásig hasonlított rá. Gergő időről időre felpillantott a tányérja fölött, és lopva szemügyre vette őt. A lány nagyjából két évvel lehetett idősebb nála. Amikor a tekintetük összetalálkozott, Gergő szíve mindig kihagyott egy ütemet. A lány szeme a napsütötte tenger színében játszott, haja hosszú és világos volt, lágyan omlott a vállára.
– Gergő, biztosan unalmasak neked a felnőttek beszélgetései – jegyezte meg az anyja. – Mutasd meg Fruzsinának az albumaidat. Tudod, a fiunk nagyon szeret fényképezni, és szerintem egészen ügyes is.
„Fruzsina” – ízlelgette magában a nevet Gergő, amely éppolyan különlegesnek hangzott, mint maga a lány. Fruzsina már fel is állt, és türelmesen várta, hogy Gergő a szobájába kísérje. Magas volt, karcsú, határozott mozgással lépdelt.
– Ülj le ide – mutatott Gergő a kanapéra, miután beléptek.
Leemelt egy fotóalbumot a polcról, mellé ült, és sorra lapozva mesélni kezdte, hol és mikor készültek a képek.
– Miért nincs egyiken sem ember? – kérdezte Fruzsina.
– Nem is tudom… A természetet szeretem fotózni. Nézd, ahogy a naplemente kiemel minden fűszálat, minden ágat.
– Tényleg gyönyörű. És rólam tudnál képet készíteni? – kérdezte hirtelen.
– Persze, csak már nem az igazi a fény, lebukott a nap – bizonytalankodott Gergő.
– Nem baj. Most jó lesz – mondta Fruzsina, kényelmesebben elhelyezkedett, megigazította a haját. – Készen állok.
– Akkor maradj így… lazíts, és egy kicsit mosolyogj – irányította Gergő, miközben a fényképezőgép keresőjén át figyelte. – Most fordítsd a fejed az ablak felé…
– Megnézhetem? Jaj, de szép lettem! Kinyomtatod? Beteszem egy keretbe, és kiteszem a falra. Soha nem volt még ilyen jó képem.
– Majd csinálok még ennél is jobbat – ígérte Gergő, akit feldobott a dicséret.
Onnantól minden feszültség elszállt. Kiderült, hogy ugyanazokat a könyveket szeretik, hasonló filmeket néznek. Fruzsinának sem volt sok barátja. Gergő már nem is foglalkozott azzal, hogy alacsonyabb a többieknél. A lány egyre közelebb került hozzá. Amikor az anyja benézett, és szólt, hogy indulnak, Gergő őszintén elszomorodott.
A képeket áttöltötte a laptopjára, és egész este azokat nézegette, különféle szűrőkkel kísérletezett. Észre sem vette, mikor lépett be az anyja.
– Szép kislány – jegyezte meg halkan.
Gergő összerezzent.
– A szülei meghívtak minket jövő hétvégére. Eljössz velünk? Szerintem ezt a képet érdemes lenne kinyomtatni, bekeretezni, és odaadni Fruzsinának. Van érzéked hozzá – mondta, majd megsimogatta Gergő haját.
Attól a naptól kezdve rendszeresen beszéltek telefonon Fruzsinával.
– Ha nagy leszek, feleségül veszem – jelentette ki egyszer Gergő lefekvés előtt.
Az anyja szomorúan nézett rá, de nem szólt semmit, csak megigazította rajta a takarót, lekapcsolta a lámpát, és kiment. Gergő még sokáig bámulta a plafont, és azt képzelte, milyen lesz majd magasnak és erősnek lenni, szinte olyan keménynek, mint Géza Kertész, és hogy Fruzsina is beleszeret.
Hatodikban visszatért az iskolába, és órákon át nyújtotta magát az edzőgépeken. Nyolcadik után a szülei két turnusra is elküldték egy sporttáborba.
– Hát te mennyit nőttél! – csodálkozott az anyja, amikor hazatért.
Valóban megnyúlt. Bár még mindig alacsonyabb volt sok kortársánál, már nem hatott gyereknek, és egy nap elhatározta, hogy benéz a fodrászhoz, hogy végre külsőleg is maga mögött hagyja a régi önmagát.