«Férjhez megyek…» — suttogta Fruzsina a telefonban, mire Gergő kétségbeesetten visszahívta

Fájdalmasan szép és reményt adó.
Történetek

Egy alkalommal egy ismeretlen szám villant fel a kijelzőn, és ő ösztönösen felvette.

– Gergő Lakatos? – szólalt meg a hang a vonal túlsó végén.

– Ki más lenne? Te még mindig Angliában vagy? – kérdezett vissza azonnal.

A készülékben hirtelen dermedt csend támadt, mintha a levegő is megállt volna egy pillanatra.

– Hol vagy most? Csak nem elszakítottak minket egymástól? – motyogta zavartan.

– Férjhez megyek… – hangzott fel Fruzsina Somogyi halk, szinte suttogó válasza.

Még mondott volna valamit, gyorsan, kapkodva, de Gergő már nem értette. A vonal megszakadt, rövid, éles sípolás jelezte a hívás végét.

Azonnal visszahívta, de Fruzsina telefonja ki volt kapcsolva. „Férjhez megy… Ez most komoly? Hiszen nekem kellett volna elvennem” – gondolta kétségbeesetten. A torkát fojtogatta a tehetetlenség, a szeme csípett, mintha mindjárt elsírná magát.

Másnap reggel az édesanyja már kora hajnalban sürgött-forgott a konyhában. Sütött, főzött, kavargatta az edényeket, és a levegőt betöltötték a csábító illatok. Gergőnek szinte összefutott a nyál a szájában.

– Anya, éhen halok, nem lehetne legalább megkóstolni valamit? – nyafogta, amikor sokadszor is berontott a konyhába.

– Légy türelmes, mindjárt megérkeznek a vendégek, együtt ülünk asztalhoz – felelte az anyja.

– De mikor jönnek már? – morgolódott Gergő.

– Egyél addig egy almát. Attól nem megy el az étvágyad – bökött fejével a gyümölcsöstál felé.

– Inkább még éhesebb leszek tőle – sóhajtott, de végül elvette az almát, és visszament a szobájába, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

Gergő kilencéves volt, mégis sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint a kortársai. A felnőttek szinte kivétel nélkül megjegyzést tettek erre:

– Milyen apró vagy még…

– Biztos keveset eszel…

– Te most akkor melyik osztályba jársz? Már iskolás vagy egyáltalán? Harmadikos? Ugyan már!

És természetesen mindenki azt tanácsolta neki, hogy egyen többet.

Az iskolában sem volt könnyebb. Az osztálytársai csúfolták, kinevették. Amikor túl messzire mentek, Gergő egyszerűen nem ment be aznap iskolába. Betegségre hivatkozott, és különös módon a teste engedelmeskedett: vörös lett a torka, felszökött a láza. Anyja orvost hívott, kivizsgálások kezdődtek. Amint azonban visszatért az iskolába, és újra szembesült a gúnyolódással, minden elölről kezdődött.

Tanulásban jó volt, gyorsan fogott, de a sok hiányzás rányomta a bélyegét az eredményeire. Az anyja kétségbeesve hordta egyik orvostól a másikig.

– Doktor úr, miért ilyen kicsi a fiam? Egyáltalán nem nő. Az apjával mi teljesen átlagosak vagyunk… – panaszkodott.

– Semmilyen fejlődési rendellenességet nem látok. Minden ember más ütemben növekszik. Utoléri majd a többieket, ne aggódjon – nyugtatta egy neves szakember.

– Hallottál már Géza Kertészről? Gyerekkorában őt is csúfolták. Elkezdett edzeni, izmot építeni, és világsztár lett – biztatta egy másik orvos.

Vitaminokat írtak fel, sok friss levegőt és bőséges étkezést javasoltak. Így kezelték volna tovább, ha végül egy éleslátó szakember ki nem mondja: Gergő tünetei pszichoszomatikus eredetűek. Azt tanácsolta, váltsanak iskolát, vagy térjenek át az otthoni tanulásra. Amint ez megtörtént, Gergő „betegségei” egyszerűen megszűntek.

Az ablaknál ült, az almát majszolva, és figyelte, ahogy a fiúk lent az udvaron fociznak. Őt sosem hívták be.

– Ne lábatlankodj itt! Még eltalálunk, aztán baj lesz belőle. Menj inkább – szóltak rá.

Gergő lehajtott fejjel odébbállt. Kivel is játszhatott volna? A nála kisebbekkel nem akart, barátai pedig nem voltak.

Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre utolérje a korosztályát. Senki sem értette, mennyire fájt neki ez az egész. Esténként mindig abban reménykedett, hogy reggelre csoda történik, és magasabban ébred. De a csoda rendre elmaradt.

Még be sem fejezte az almát, és gondolataiban sem jutott a végére a saját igazságtalanságán való kesergésnek, amikor megszólalt a csengő. A vendégek megérkeztek. Ő azonban meg sem mozdult. Nem sokkal később az anyja benézett hozzá.

– Gergő, gyere, terítünk.

– Nem akarok. Úgyis jönnek majd a kérdések: hányadik osztály, miért vagy ilyen kicsi, miért nem eszel… Elegem van.

– Senki nem fog ilyesmit mondani, megígérem. Apád egyik kollégája jött el a feleségével és a lányukkal. És éhes vagy, tudom – próbálta győzködni.

Gergő az almacsutkát az ablakpárkányon hagyta, és egy pillanatig még habozva állt a szobája közepén, mielőtt eldöntötte volna, hogy mégis kimegy.

A cikk folytatása

Sorsfordulók