Balázs Erdélyi tovább őrjöngött a lakásban: ide-oda rohangált, kapkodva szedte össze a holmiját, felmarkolta a laptopját, néhány szerszámot, amit valaha „közösnek” nevezett. Amikor a televíziót is leakarta emelni az állványról, Gabriella Mezei higgadt hangon megállította. Közölte vele, hogy azt a készüléket a saját jutalmából vette, és ezt nem vitának szánta: már nyitotta is az online banki alkalmazást, ahol ott virított a számla másolata.
Balázs arcán átsuhant a düh, majd megvetően köpött egy szót.
– Fukar nőszemély! – vágta oda, és a távirányítót dühösen a kanapéra hajította. – Fulladj bele a tévédbe!
A veszekedés a bejárati ajtónál ért véget. A levegő feszült volt, mintha maga a lakás is visszatartaná a lélegzetét.
– A kulcsokat add ide – mondta Gabriella, röviden, ellentmondást nem tűrően.
Balázs válaszként a padlóra vágta a kulcscsomót.
– Tessék! Legyen tiéd! Sok boldogságot a kis lyukadban! Nőjön rád a penész is!
Gabriella lehajolt, felvette a kulcsokat, és kinyitotta az ajtót.
– Minden jót – felelte halkan. – Viszlát.
Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, a lakásban hirtelen csend lett. Az a fajta mély, szinte fájó némaság, amelyről Gabriella az elmúlt hetekben álmodott. Most mégis úgy zúgott a fülében, mintha túl hangos lenne.
A falnak támaszkodva lassan lecsúszott a földre, és kitört belőle a sírás. Nem bánat volt ez, sokkal inkább megkönnyebbülés és kimerültség. A napok óta feszítő idegesség elengedte, a teste remegett, mintha most pótolná mindazt, amit eddig elfojtott.
Újra és újra ugyanaz a kérdés kavargott benne: hogyan volt képes erre? Az a férfi, akivel megosztotta az ágyát, az ételét, a gondolatait, mindvégig úgy tekintett rá, mintha szívességből élhetne mellette. Az ő sikereit magának tulajdonította, az ő tulajdonát sajátjának hitte, pusztán azért, mert férfi. Amint alkalma nyílt rá, élvezettel gyakorolta a hatalmát.
Majdnem egy órát ült a hideg padlón, mire összeszedte magát. Felállt, hideg vízzel megmosta az arcát, és töltött magának egy pohár bort. Lassan kortyolta, miközben végignézett a lakáson.
Ott volt a ferde polc, amit Balázs szerelt fel hanyagul. A tapéta, amit együtt választottak, és amiért akkor annyit zsörtölődött, mondván, túl drága. A kanapé, amelyen most Judit Orosz összegyűrt ágyneműje hevert.
Gabriella összeszedte az anyósa holmiját, és gondolkodás nélkül betette a mosógépbe. Ezután elővett egy szemeteszsákot, és módszeresen összegyűjtötte mindazt, amit a „vendégek” hátrahagytak: Balázs elnyűtt papucsát, Judit elfelejtett fésűjét, különféle kenőcsöket tartalmazó dobozkákat.
Minden egyes kidobott tárggyal könnyebb lett a mellkasa. Lépésről lépésre visszavette, ami az övé volt. A saját terét. A saját várát.
Másnap lakatost hívott, és lecseréltette a zárakat. Beadta a válókeresetet. Balázs eleinte fenyegető üzenetekkel ostromolta, később könyörgő hívásokkal próbálkozott. Azt ismételgette, hogy az anyja elutazott, hogy mindent megértett, hogy csak Gabriellát szereti. Ő azonban nem hallgatta végig. A tisztelet az alap. Ha az alap megreped, az egész építmény összeomlik. És ő nem akart többé úgy élni, hogy bármikor az orra alá dörgöljék egy falat kenyeret vagy egy négyzetmétert.
Egy hónappal később kimondták a válást. Balázs még megpróbált alkudozni, részesedést követelt a felújítás költségeiből, ám Gabriella ügyvédje gyorsan lehűtötte: öt év alatt az amortizáció felemésztette a ráfordításait, számlák nélkül pedig esélye sem volt bizonyítani bármit.
Gabriella a lakásban maradt. Átrendezte a bútorokat, a konyha falait világos árnyalatra festette, és végre olyan függönyöket vett, amilyeneket mindig is szeretett volna: nem szürkét, nem virágosat, hanem türkizt.
Egy esős estén a kedvenc foteljében ült egy könyvvel. Odakint zuhogott az eső, bent meleg volt és nyugalom. Senki nem utasítgatta, nem kritizálta, nem követelte a papucsát.
Letette a könyvet, körbenézett, majd félhangosan megszólalt:
– Ez az én otthonom.
A falak mintha visszhangozták volna a szavait, csendes, jóleső egyetértéssel.