– Ülj le, állj fel… Mit képzelsz magadról? Ki vagy te, hogy parancsolgass? – csattant fel Judit Orosz, mielőtt Gabriella egyáltalán megszólalhatott volna.
Gabriella azonban nem reagált azonnal. Lassú, kimért mozdulattal kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy vastagabb mappát, majd kihúzott egyetlen papírt. Gondosan elsimította, és Balázs elé tette az asztalra.
– Olvasd el – mondta nyugodtan. – Hangosan.
Balázs értetlenkedve nézett a lapra. A sorok ismeretlennek tűntek számára, hivatalos nyelvezet, pecsétek, számok.
– Mi ez egyáltalán? Minek hozod ezt ide? – mordult fel.
– Olvasd el a tulajdonosra vonatkozó részt – felelte Gabriella változatlan, hűvös hangon.
Balázs végigszaladt a szemével a sorokon, majd megállt.
– Tulajdonos: Mezei Gabriella… Na és? Hát persze, hogy te. Csakhogy házasság után már az én nevemet viseled, nem? – próbált fölényeskedni.
– Nézd meg a dátumot – vágott közbe Gabriella. – A tulajdonszerzés időpontját.
Balázs visszahajolt a papír fölé.
– Kétezer-tizenöt március tizedike… És akkor mi van? Augusztusban házasodtunk össze.
– Pontosan erről van szó – mondta Gabriella. – Ezt a lakást apám vásárolta meg, és ajándékozási szerződéssel nekem adta, fél évvel az esküvőnk előtt. Ez az én házasság előtti vagyonom. Jogilag és minden más értelemben is. Te nem tulajdonos vagy itt, Balázs. Csak be vagy jelentve. Ráadásul ideiglenesen.
Balázs lassan felnézett rá. A tekintetében zavar, döbbenet és valami egészen nyers félelem keveredett.
– De hát… ez nem lehet… Mi együtt éltünk… Én csináltam a felújítást… Vettem bútorokat…
– Festettél, tapétáztál, és leraktál egy laminált padlót – sorolta Gabriella tárgyilagosan. – Közös pénzből. A bútorok közül a kanapét és a szekrényt te vetted. Azokat elviheted. De a falak, a padló, a mennyezet, maga a lakás: az mind az enyém. Így volt eddig is, csak te öt év alatt annyira megszoktad, hogy a tiédnek nevezed, hogy már te magad is elhitted. Vagy egyszerűen kényelmes volt elfelejteni az igazságot.
– Ez biztos valami tévedés… – hebegte Balázs. – Hiszen te mindig azt mondtad…
– Nem mondtam semmit – szakította félbe Gabriella. – Csak hallgattam, amikor „közös otthonról” beszéltél. Azt hittem, egy családban nem négyzetmétereket osztanak. Tegnap viszont világossá tetted, hogy számodra ez nem közös, hanem a te lakásod. És azt is, hogy én csak megtűrt személy vagyok itt. Te mutattál nekem ajtót. Most én teszem ugyanezt veled.
Judit Orosz, aki eddig tátott szájjal figyelte az eseményeket, hirtelen felpattant.
– Hazugság! – kiabálta. – Csaló vagy! Átverted a fiamat! Az ő verejtékes munkája van ebben a lakásban! Úgy dolgozott, mint egy igásló!
– Minden számlám, minden szerződésem megvan – válaszolta Gabriella nyugodtan. – A lakást apám ajándékozta nekem. Balázs akkor költözött ide, amikor volt egy öreg autója és több hiteltartozása. Befogadtam, segítettem neki talpra állni. Most pedig ki akar engem tenni a saját otthonomból, hogy maga költözhessen ide.
– Gabi, várj… – Balázs hangja hirtelen meglágyult, a düh helyét sürgető könyörgés vette át. – Ne csináld ezt. Felkaptam a vizet, mondtam butaságokat. Tudod, milyen egy férfi, ha ideges. Mi család vagyunk. Komolyan kiraksz minket? Engem? Anyámat?
– Család? – Gabriella keserűen elmosolyodott. – A család nem alázza meg egymást. Tegnap azt mondtad, itt senki vagyok, és tudnom kell a helyem. A méltóságomat tapostad sárba, csak hogy az anyádnak megfelelj. Azt hitted, függök tőled, hogy nincs hová mennem. Tévedtél.
– Kislányom, aranyom, bocsáss meg! – kezdett siránkozni Judit Orosz, amikor megérezte, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. – Nem tudtuk! Azt hittük, közös minden! Ígérem, nem szólok bele semmibe, meghúzom magam…
– Nem – vágta rá Gabriella határozottan. – Tegnap még próbáltam megoldásokat keresni. Mondtam, hogy így nem tudunk együtt élni. Kinevettetek. Most már késő. Azt akarom, hogy elmenjetek. Mindketten. Ma.
– Hova?! Az éjszaka közepén?! – ordított fel Balázs. – Megőrültél? Ez embertelenség!
– Embertelen volt, amikor azt hallgattam, hogy a munkám semmit sem ér, és hogy nélkülem döntötök az életemről – felelte Gabriella halkan. – Van autód. Az anyádnak van háza vidéken. A holmitokat később elvihetitek, adok rá időt. De ma itt nem maradtok.
– Nem megyek sehova! – csapott az asztalra Balázs. – Be vagyok jelentve! Nincs jogod kidobni! Rendőrt hívok!
– Hívd csak – bólintott Gabriella. – Megmutatom a tulajdoni lapot, és elmondom, milyen jeleneteket rendeztetek. Bíróságon ki fognak jelenteni, ez csak idő kérdése. De ebben a lakásban többé nem laksz. Holnap lecseréltetem a zárakat.
Balázs úgy nézett rá, mintha idegent látna. Az a csendes, mindig engedő nő eltűnt. Helyette egy magabiztos, határozott asszony ült vele szemben, aki pontosan tudta, mit akar. Balázs pedig megértette, hogy vesztett. A „házigazda” szerepe egy pillanat alatt omlott össze.
– Megbánod még – sziszegte. – Egyedül maradsz. Senkinek sem kellesz majd, elvált nőként… bár még gyereked sincs, csak egy üres élet!
– Keress mást – vont vállat Gabriella. – De előbb vegyél neki egy lakást, különben nem lesz mivel az orra alá dörgölni.
A pakolás kapkodva, kiabálások közepette indult meg. Judit Orosz átkozódva tömte a táskáit, Balázs pedig idegesen járkált fel-alá, miközben egyre dühösebben dobálta össze a holmiját, és a feszültség tapinthatóvá vált a lakás minden sarkában.