Balázs hangja keményen vágott a levegőbe, mintha ítéletet hirdetne.
– Az én lakásomban élsz – jelentette ki ridegen. – Itt én vagyok az úr. Én újíttattam fel mindent, én cseréltettem ki a vezetékeket, én vettem meg ezt a bútort. Te egyetlen bőrönddel érkeztél ide. Ha bármi nem tetszik, az ajtó ott van. Anyám viszont marad.
A konyhában fojtogató csend ereszkedett közéjük. Csak Judit Orosz hangos kortyolása törte meg a némaságot, ahogy a poharából ivott. Gabriella Mezei a férjét nézte, és úgy érezte, idegen ül vele szemben. Öt év házasság. Öt év, amelyről azt hitte, harmóniában telt el. Vagy csak ő hitte ezt? Balázs mindig is magabiztos volt, de ilyen lekezelő, nyers hangot még sosem engedett meg magának. Talán az anyja közelsége és az állandó sugdolózás tette meg a hatását.
– Ezzel most a fejemhez vágod a lakást? – kérdezte Gabriella halkan.
– Nem vágok én semmit a fejedhez, csak rögzítem a tényeket – vont vállat Balázs. – Ideje, hogy tudd, hol a helyed. Teljesen elszálltál. Már azt hiszed, te vagy itt a háziasszony. Pedig amíg anya él, ő az. Te meg a feleség vagy. A te dolgod rendet tartani, meleget vinni a házba, és hallgatni rám.
Gabriella lassan felállt az asztaltól. Ordítani szeretett volna, sírni, földhöz vágni valamit, de ehelyett különös, jeges nyugalom öntötte el. Egy pillanat alatt megértette: vitának itt nincs helye. Balázs most abban az állapotban volt, amikor egy férfi bevehetetlen hegycsúcsnak képzeli magát, és minden ellenvetés lázadásnak számít.
– Rendben – mondta csendesen. – Értettem, amit mondtál.
– Na, így beszél egy okos nő – biccentett elégedetten Balázs, abban a hitben, hogy a felesége meghajolt. – Akkor szedd le az asztalt, és készíts ágyat anyának a nappaliban. Holnap áthozom a cuccait.
Gabriella szó nélkül pakolt el, betette az edényeket a mosogatógépbe. A nappaliban kihúzta a kanapét, friss ágyneműt vett elő. Judit Orosz a karosszékből figyelte, diadalmas mosollyal az arcán.
– Látod, Gabikám, milyen jó, amikor béke van a családban? – szólalt meg mézesen. – A férfi a fej, ő dönt. Nekünk, nőknek alkalmazkodni kell. Ne sértődj meg, nem rosszindulatból mondom. Csak rend kell. Holnap majd átrendezem a konyhát is, mert nálad ott teljes a káosz: a fűszerek rossz helyen, az edények sem tiszták rendesen…
Gabriella bólintott, majd szó nélkül bement a hálóba. Balázs már az ágyon feküdt, a telefonját görgette.
– Na, lenyugodtál végre? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna. – Ugye már tudod, ki a gazda ebben a házban?
– Jó éjszakát, Balázs – felelte Gabriella, és az ágy szélére feküdt.
Belül remegett, de a döntés már megszületett benne. Nem fogja ezt eltűrni. Csak nem most, nem hangosan. Hideg fejjel, átgondoltan kell lépnie.
Reggel csörömpölésre ébredt. Edények csattogtak, fiókok csapódtak. Judit Orosz betartotta az ígéretét, és átvette az irányítást. Amikor Gabriella kiment a konyhába, látta, hogy a kedvenc teas dobozai a sarokba száműzve, helyükön pedig az anyós ütött-kopott tárolói sorakoznak.
– Jó reggelt – mordult Balázs, miközben befejezte a rántottáját. – Anya, ez isteni! Látod, Gabi, így kell ezt. Egyszerű étel, mégis van benne lélek. Mert szeretettel készül.
– Ma bemegyek a városba – mondta Gabriella, miközben kávét töltött magának. – Be kell hoznom pár munkával kapcsolatos iratot.
– Menj csak – intett nagyvonalúan Balázs. – De vacsorára légy itthon. Segíteni kell anyának a kipakolásban. Munka után hozok még dobozokat. Ja, és vegyél sört. Megünnepeljük, hogy anya beköltözött.
Gabriella nem válaszolt. Gyorsan felöltözött, ellenőrizte, hogy a személyije a táskájában van, majd kilépett a lakásból.
Odakint hűvös, tiszta levegő fogadta. Mélyet lélegzett, próbálta összerendezni a gondolatait. Balázs annyira biztos volt az igazában, hogy eszébe sem jutott megnézni a lakás papírjait. Vagy talán egyszerűen megfeledkezett róluk. Az emberi emlékezet szelektív, főleg amikor úgy kényelmes.
Gabriella nem az irodába ment. A bank felé vette az irányt, ahol egy bérelt széfben fontos dokumentumokat tartott.
A nap nagy részét a városban töltötte. Beült egy kávézóba, figyelte az utcán siető embereket. Fájt. A felismerés, az árulás fájdalma, attól az embertől, akit szeretett. De az önsajnálat lassan elszántsággá alakult.
Este tért haza. A folyosón dobozok és csomók álltak, Balázs már áthozta az anyja holmiját. Judit Orosz a konyhában trónolt, utasításokat osztogatva, miközben a fia egy polcot szerelt.
– Na, végre! – fogadta az anyós. – Mi itt átalakítunk mindent. A nappaliban máshová tesszük a bútorokat, hogy nekem kényelmesebb legyen. A szürke függönyeidet is leszedjük, hoztam virágosat. Sokkal barátságosabb.
Balázs lemászott a létráról, a nadrágjába törölte a kezét.
– Sört vettél?
– Nem – Gabriella a szoba közepére lépett, és az asztalra tette a táskáját. – Nem lesz sör. És ünneplés sem.
– Ez meg micsoda? – ráncolta össze a homlokát Balázs. – Megint kezded? Tegnap mindent elmondtam. Ez az én lakásom, én döntök…
– Balázs, ülj le – vágott a szavába Gabriella. A hangja halk volt, mégis olyan határozott, hogy a férfi ösztönösen engedelmeskedett, és leült a székre.
Judit Orosz gúnyosan felhorkant, de mielőtt újra megszólalhatott volna, a levegőben érezhetővé vált, hogy Gabriella most olyasmire készül, ami alapjaiban fogja felforgatni mindazt, amit eddig magától értetődőnek hittek.