Feldolgozott, lefordított és 90%-ban uniquizált magyar szöveg – 1. rész
—
– Hol vannak a papucsim? Már megint nem ott állnak, ahol lenniük kellene! Gabriella Mezei, mintha külön kértem volna, hogy rend legyen az előszobában! – Balázs Erdélyi ingerült, parancsoló hangja végigszaladt a lakáson, alig hogy becsapódott a bejárati ajtó.
Gabriella a tűzhelynél állt, lassan kavargatta a gulyást, majd fáradtan kifújta a levegőt. Az utóbbi hetekben ez a jelenet szinte menetrendszerűvé vált. Balázs feszült idegállapotban érkezett haza a munkából, és láthatóan bármin képes volt felkapni a vizet. Anyja, Judit Orosz, aki már a második hete vendégeskedett náluk, örömmel kontrázott rá minden apró szemrehányásra.
– Balázs, a papucsod a polcon van, pontosan ott, ahová mindig teszed – felelte Gabriella nyugodtan, miközben halkabbra vette a lángot. – Csak egy kicsit balra nézz.
Ekkor belépett a konyhába Judit Orosz is. Testes asszony volt, harsány fellépéssel, és szent meggyőződése szerint kötelessége volt mindenről véleményt nyilvánítani, amit a menye csinált – vagy nem csinált.
– Jaj, drágám, miért vitatkozol a férjeddel? – csóválta a fejét színpadias sajnálkozással. – Egész nap dolgozik, eltartja a családot, te meg utasítgatod, hogy merre nézzen. Odanyújthattad volna neki azt a papucsot, nem tört volna le a kezed. Én annak idején mindig a férjem lába elé tettem.
Gabriella hallgatott. Már régen megtanulta, hogy az anyósával való szócsata csak időpocsékolás. Akármit mond, az visszájára fordul, és végül ellene használják fel.
Balázs is megjelent a konyhában, már átöltözve otthoni nadrágba, ám az arca továbbra is azt sugározta, mintha az egész világ személyesen bosszantaná.
– Az illata egész tűrhető – mordult fel, belenézve a fazékba. – De megint gulyás? Ez már a harmadik ezen a héten. Lassan kérődzni fogok.
– Tegnap hal volt, azelőtt fasírt – emlékeztette Gabriella, miközben terített. – Gulyást múlt kedden főztem. Összekevered.
– Nem keverek én semmit! – csattant fel Balázs, lehuppanva a székre, a villát hangosan az asztalhoz csapva. – Egyszerűen nem teszel bele elég energiát. Otthon ülsz egész nap a számítógép előtt, aztán a férjednek ugyanazt kell ennie újra meg újra.
– Nem „ülök”, Balázs – válaszolta halkan, de határozottan Gabriella. – Teljes munkaidőben dolgozom, akárcsak te. Csak az irodám a másik szobában van. És a fizetésem sem kevesebb a tiédnél.
– Ugyan már, mit számít az a fizetés! – legyintett Judit Orosz, miközben helyet foglalt a fia mellett. – Aprópénz. Egy házban a férfi a fő eltartó, ez a világ rendje. A nőnek pedig hálásnak kell lennie, ha van mögötte egy erős támasz.
Gabriella mellkasában forrni kezdett a sértettség. Fordítóként és szerkesztőként dolgozott, megbecsülték, és tisztességesen megfizették. Ráadásul az előző évben az ő bónuszai tették lehetővé a közös nyaralást és Balázs autójának lecserélését. Ezek a tények azonban mintha nem is léteztek volna Balázs családjában.
A vacsora feszültséggel telt. Judit Orosz hosszasan ecsetelte, mennyire példásan vezette a háztartást harminc évvel korábban, Balázs bólogatott hozzá, Gabriella pedig némán rágta a húst, amely hirtelen íztelennek tűnt, akár a kartonpapír.
– Ja, majdnem elfelejtettem – szólalt meg Balázs, félretolva az üres tányért. – Anyával beszéltünk. Egyedül már nehéz neki vidéken. Az egészsége sem a régi, felmegy a vérnyomása, és nincs, aki segítsen a nehéz munkákban.
Gabriella megfeszült. Pontosan tudta, merre fut ki ez a beszélgetés.
– És mire jutottatok? – kérdezte óvatosan.
– Arra, hogy anya ideköltözik. Végleg.
A villa kiesett Gabriella kezéből, és csilingelve csapódott a tányérhoz.
– Hogyhogy végleg? Balázs, erről már beszéltünk. Kétszobás a lakás. Itthon dolgozom, szükségem van csendre. Az édesanyád teljesen más ritmushoz szokott. Nem fogunk tudni együtt élni.
– Ki kérdezett téged? – vágott közbe Balázs élesen. A szeme összeszűkült, hideg fény villant benne. – Ő az anyám. Ott fog lakni, ahol én mondom.
– De ez az én otthonom is – felelte Gabriella. – Az ilyen döntéseket közösen kell meghozni. Segíthetünk neki közelebb költözni, vehetünk egy kis garzont hitelre, amit együtt fizetünk, vagy bérelhetünk neki lakást a közelben. De hárman negyven négyzetméteren… az pokol lenne.
– Miféle pokol?! – háborodott fel Judit Orosz. – Egy idős asszonyt nevezel pokolnak? Ennyit ér a hálád? Felneveltem a fiamat, álmatlan éjszakáim voltak, és most a menyem még a küszöbre sem engedne!
Látványosan a szívéhez kapott, és a köntöse zsebében kezdett matatni a gyógyszerei után.
– Anya, nyugodj meg, ez árt az egészségednek – Balázs felpattant, vizet töltött neki. Aztán dühösen a felesége felé fordult. – Nézd meg, mit tettél! Teljesen kiborítottad. Önző vagy! Csak a saját kényelmed érdekel. „Csend kell”, „dolgozni kell”. Kit érdekel a te munkád? Filléreket számolgatsz, de az egód akkora, mint egy királynőé.
– Nem filléreket keresek, Balázs – mondta Gabriella remegő hangon. – A költségek felét én állom, néha még többet is. Jogom van beleszólni abba, mi történik a saját otthonomban.
– A saját otthonodban?! – Balázs felnevetett, a kacaj éles és kellemetlen volt. – Gabriella, térj már észhez. Te…
A levegő megfeszült közöttük, és Gabriella pontosan érezte, hogy a következő pillanatban Balázs olyasmit fog mondani, ami után már semmi sem lesz ugyanolyan, mint eddig.