— Meg fogjátok ezt még bánni mindketten! — csattant fel Ilona Fehér. — Én vagyok az anyja! Nem valami jöttment senki!
— Elég volt — szólalt meg ekkor András apja, felállt az asztaltól, és határozott mozdulattal a felesége karjába kapaszkodott. — Ilona, megyünk. Amit most csinálsz, az már minden határon túlmegy.
— Tessék?! Te is ellenem fordulsz?!
— Igen, én is — bólintott a apósom fáradtan. Aztán rám nézett, szemében őszinte bűntudattal. — Bocsáss meg, Lilla. Nem hittem volna, hogy idáig fajul.
Elmentek. Néhány percen belül a többi vendég is mentegetőzve szedelőzködni kezdett — ki akarna egy ilyen botrány után még az asztalnál maradni? Fél órával később már csak ketten voltunk Andrással. Barnabás a gyerekszobában aludt, teljesen kimerülten az esti felfordulástól.
— Sajnálom — mondta a férjem halkan, miközben átölelt. — Sajnálom, hogy nem állítottam le hamarabb. Az elején kellett volna közbelépnem.
Nem válaszoltam, csak a vállába temettem az arcom. Sírtam volna, de a könnyek makacsul nem akartak előjönni.
— Tudod, mi fáj a legjobban? — suttogtam végül. — Az, hogy szerinte egész nap csak lézengek. Közben hajnalban kelek, etetek, mosok, takarítok. Barnabás egy percre sem hagy megpihenni. Este főzök, fürdetem, altatom. Minden egyes nap ugyanez.
— Tudom — simított végig a hátamon András. — Látom. Észreveszem. És megbecsülöm. Nélküled nem boldogulnánk.
— De az anyád azt hiszi, hogy én…
— Nem számít, ő mit gondol — vágott közbe határozottan. — Az számít, hogy én mit gondolok. És szerintem te fantasztikus feleség és anya vagy. Ha ő ezt nem hajlandó elfogadni, az az ő dolga.
Két hét telt el. Ilona Fehér nem keresett. Közben megszületett az egészséges kislányunk, Orsolya. András szó szerint repesett az örömtől. A kórházba mindenki eljött meglátogatni — egyvalaki kivételével. Az apósom viszont megjelent egy hatalmas virágcsokorral, és kissé feszengve átnyújtott egy borítékot.
— Ez tőlem van… meg tőle is — mondta óvatosan. — Azt üzente, átgondolja, amit mondott.
Bólintottam. Harag már nem volt bennem, csak kimerültség és az a vágy, hogy végre békén hagyjanak.
Egy hónappal később mégis megjelent. Egy új babakocsit tolt maga előtt — drága volt, elegáns, feltűnően az.
— Bejöhetek? — kérdezte az ajtóban.
Szó nélkül félreálltam.
Ilona Fehér lassan végigsétált a konyhán, körbenézett. Meglátta Barnabást, amint kisautókkal játszott a szőnyegen, majd leült velem szemben.
— Tévedtem — kezdte halkan. — Mindenben. Beszéltem egy pappal a templomban, sok mindent helyretett bennem. Azt is, hogy az anyaság munka. A legnehezebb fajta.
Ringattam Orsolyát, és hallgattam.
— Egész életemben dolgoztam — folytatta. — Azt hittem, csak annak van értéke. Amit te nap mint nap otthon csinálsz… azt lenéztem. És ez hiba volt.
— És most? — kérdeztem végül.
— Most bocsánatot kérek — felelte. — Őszintén. És szeretnék segíteni. Nem beleavatkozni, hanem tényleg segíteni. Jönni, amikor szükség van rám. Vigyázni a gyerekekre, ha pihennél.
Ránéztem erre az idős asszonyra, akit alig egy hónapja még alig ismertem fel önmagaként, és éreztem, hogy valami lassan, óvatosan, de elindul bennem egy új irányba.