Ekkor Ilona Fehér is felállt az asztal mellől.
— Én is szeretnék szólni pár szót — emelte magasba a poharát, majd rám szegezte a tekintetét. — A menyemre koccintanék. Arra, hogy végre megértse: a család nem kizárólag a gyerekekről szól. Hanem kötelességről is, elsősorban a férj felé.
Azonnal megfeszült bennem minden. András Deák ösztönösen megmozdult, mintha közbe akarna lépni, de az apja csendesen a vállára tette a kezét, jelezve: hagyja végigmondani.
— Tudják — folytatta Ilona Fehér, egyre élesebb hangon —, én ennyi idősen már három gyereket neveltem, miközben folyamatosan dolgoztam. Nem is egy, hanem két munkahelyen! És ő? Egy gyerek, aztán gyes. Jött a második, újra otthon. Meddig lehet így élni?
Megpróbáltam közbeszólni.
— Ilona Fehér, én csak…
— Ne vágj közbe! Még nem fejeztem be! — legyintett rám. — Az én fiam reggeltől estig hajt. Túlórázik, hétvégéken is dolgozik. És miért? Hogy valaki otthon feküdjön a kanapén?
— Anya, hagyd abba! — András végre kiszabadult, és felállt. — Lilla várandós, mit művelsz?
— Tudom én, hogy az! — csattant fel az anyja. — A terhes nők is dolgoznak. A szomszédom, Ilona Balog, az utolsó hónapig könyvelt!
Ekkor Kinga Molnár, András húga is megszólalt:
— Anya, kérlek… ünneplünk. Ne most.
— Miféle ünnep?! — emelte fel még jobban a hangját a nő. — Harmincéves az ember! Ideje lenne megállni a saját lábán, nem pedig úgy szívni a férjét, mint egy fejőstehén!
Lassan feltápászkodtam a székről. A hasam miatt óvatosan mozdultam, de kihúztam magam. A vendégek némán ültek, senki nem mert megszólalni.
— Megismételné, kérem, amit az imént mondott? — kérdeztem halkan, meglepően nyugodt hangon.
— Csak az igazat mondtam! — Ilona Fehér a csípőjére tette a kezét. — Élősködő vagy! A fiam nyakán lógsz, gyerekeket szülsz, hogy még jobban magadhoz kösd, közben meg…
Nem hallgattam tovább. A folyosóra mentem, levettem a fogasról a kabátját, és visszavittem neki.
— Kérem, hagyja el az otthonomat — mondtam csendesen, de határozottan.
— Tessék?! — döbbenten meredt rám.
— Azt mondtam, menjen el. Azonnal.
— András! — sikította. — Hallod, mit beszél?! Az anyád vagyok!
András arca elsápadt. Láttam rajta, milyen nehéz döntés előtt áll.
— Anya… — préselte ki végül. — Menjünk, kérlek.
— Hogyhogy menjünk?! Te az ő oldalán állsz?!
— A feleségem mellett állok — felelte András, és először az este folyamán úgy éreztem, újra rendesen kapok levegőt. — És megkérlek, hogy hagyd el a házunkat.
Ilona Fehér tátogott, majd becsukta a száját, újra kinyitotta. Végül felkapta a kabátját, és dühösen felém hajította, miközben a szoba levegője megfagyott, és mindenki érezte, hogy ez még messze nem a történet vége.