Dermedten álltam a tál salátával a kezemben. Tizenkét tekintet szegeződött rám egyszerre, mintha hirtelen minden levegő elfogyott volna a szobából. A férjem arca elsápadt, a húga, Kinga Molnár görcsösen rámarkolt a borospoharára.
Végül letettem az edényt az asztalra, és lassan kifújtam a levegőt. Túlságosan is lassan, hogy megőrizzem a nyugalmamat.
Mindez három hónappal korábban kezdődött, amikor a második gyermekünkkel itthon maradtam. Az első fiunk, Barnabás Farkas, alig múlt hároméves. A kicsit már nyolc hónapja hordtam a szívem alatt, az orvosok pedig egyértelműen megtiltották a megerőltetést – gyógyszerekkel kellett óvni a várandósságot.
Ilona Fehér azonnal akcióba lendült. Naponta hívogatta András Deákot:
— Andráskám, gondold csak végig… ő egész nap otthon van, te meg megszakadsz a munkában! Ez így nincs rendben!
A férjem próbálta magyarázni, hogy terhes vagyok, hogy van egy kisgyerekünk, és hogy korábban az én fizetésem ment a hitelre, most pedig csak szorosabbra húztuk a nadrágszíjat. Hiába. Az anyja számára ettől a pillanattól kezdve haszontalan élősködő lettem, aki az ő szegény fián élődik.
A helyzet aztán tovább romlott. Ilona Fehér bejelentés nélkül kezdett feljárni hozzánk.
— Ráérek, látni akarom az unokámat! — legyintett, amikor finoman megemlítettem, hogy nem ártana előre szólni.
Egy alkalommal napközben elaludtam Barnabással. Beteg volt, egész éjjel nem hunytuk le a szemünket. Arra ébredtem, hogy fordul a kulcs a zárban. Az anyósom a saját kulcsával lépett be — azzal, amit „vészhelyzet esetére” kapott —, majd jelenetet rendezett.
— Nézzék már! Dél van, ő meg alszik! A gyerek biztos éhes, törődés meg sehol!
Sokkolt a hangja. Barnabás sírva fakadt a kiabálástól, én pedig éreztem, ahogy a stressztől görcsbe rándul a hasam.
Aznap este András szó nélkül elkérte tőle a kulcsot. Egy hónapig szóba sem állt velünk.
A születésnapom előtt azonban mintha kiengesztelődött volna. Ő maga ajánlotta fel:
— Majd én megszervezem az ünneplést. Összehívom a családot, megterítek. Te állapotos vagy, nem szabad megerőltetned magad.
András megkönnyebbült, azt hitte, végre közeledik. Én is beleegyeztem, bár belül valami nyugtalanító érzés motoszkált bennem.
Elérkezett a harmincadik születésnapom. Délután háromtól kezdtek érkezni a vendégek: András szülei, Kinga a férjével, az unokatestvérem, Éva Váradi, valamint a közös barátaink, Marcell Juhász és Vivien Rácz. Összesen vagy tizenketten lehettünk.
Az anyósom valóban kitett magáért. Saláták, sült csirke, házi piték sorakoztak az asztalon. Meg is hatódtam — talán tényleg békülni akar?
Az első óra felhőtlenül telt. Köszöntők, ajándékok, nevetés. Barnabás boldogan szaladgált a felnőttek között, lubickolt a figyelemben.
Aztán elérkezett a pohárköszöntők ideje. Eleinte ártatlan szavak hangzottak el: az ünnepeltről, az egészségről, a családról szólt minden, és én még nem sejtettem, hogy hamarosan egészen más irányt vesz az este.