Nem a nőkkel volt a baj. Soha nem is velük.
Hanem vele.
Az ürességgel, ami belül tátongott, és amit kétségbeesetten próbált betömni mások érzéseivel, testével, életével. Mintha idegen sorsokat gyűjtött volna, hogy ne kelljen a sajátjával szembenéznie.
Csakhogy ez az üresség falánk volt. Nem ismert határokat. Mindent felfalt, ami a közelébe került.
Egymás után.
Kitöröltem az üzenetét. Nem válaszoltam rá.
Eltelt még két hónap.
Addigra végre minden hivatalos papír a helyére került. A válás lezárult. Pont. Jogilag, papíron, véglegesen szabad lettem.
A barátnőm ünnepséget szervezett. „Felszabadulás-nap” – így nevezte el. Meghívott néhány közös ismerőst is. Volt pezsgő, zene, hangos nevetés, poharak csengése.
Én mégis kint álltam az erkélyen, és a várost figyeltem. Világító ablakok. Megszámlálhatatlan élet. Idegen történetek. Valahol épp most szeret bele valaki. Máshol búcsúznak. Van, aki sír, van, aki nevet. Ez az élet. Megy tovább. Veled. Nélküled.
– Na, szabad nő – karolta át a vállam a barátnőm. – Milyen érzés?
– Furcsa – mondtam ki végül. – Mintha… mintha nem is én lennék. Vagy mintha egyszerre születtem volna újjá és tűntem volna el.
– Ez normális. Elmúlik majd.
De nem múlt el. Ez az idegenség bennem maradt. Beköltözött valahová mélyre, és ott ragadt, mint egy apró szilánk.
Éjszakánként felébredtem, és hallgattam a csendet. Az üres lakást. Az érintetlen ágyat.
Rájöttem: megtanultam egyedül létezni. Viszont elfelejtettem, hogyan kell valakivel együtt élni.
Egy nap megláttam őt egy szupermarketben. A babaételek polcánál állt. Egy szőke nővel. Terhes volt.
Nevettek valamin. Ő fogta a kezét. Én a szomszéd sorban álltam, a tészták mögött, és figyeltem őket.
Csak egy gondolat futott át rajtam: íme, ő a következő. Aki hinni fog. Aki várni fog. Vacsorákat főz majd. Elhiszi a túlórákról szóló üzeneteket.
Aztán egyszer majd meglátja őt egy kávézóban. Valaki mással… és a kör bezárul.
Betettem egy csomag spagettit a kosaramba, és eljöttem. Hátra sem néztem.
Most már eltelt egy év.
Egyedül élek. Kék falú hálószobában. Keddenként úszni járok.
Nincs férfi az életemben.
A barátnőm szerint ez csak átmeneti. Idő kell. Azt mondja, majd találkozom valakivel, aki megérdemel.
De én nem keresek senkit. Mert megértettem: nem tudok jól szeretni. Nem tudok kapcsolatot építeni. És már nem tudok bízni.
Eltört bennem valami fontos. Egy belső szerkezet, ami az intimitásért, a hitért, a másik emberbe vetett bizalomért felelt.
Most ott csak üresség van.
Időnként írnak férfiak. Kollégák. Ismerősök ismerősei. Kávéra, moziba, sétára hívnak. Udvariasan nemet mondok. Mert félek.
Félek újra hinni. Újra megnyílni. Újra sebezhetővé válni.
Attól rettegek, hogy a történet megismétli önmagát. És legközelebb már nem bírom ki.
Nemrég véletlenül rátaláltam a profiljára egy közösségi oldalon.
Megszületett a fia.
Boldog családi képek. Ő babakocsival. Mellette a szőke nő. Mosolyok. Harmónia. Szeretet. Több ezer lájk. Kommentek: „Gyönyörű pár!”, „Gratulálunk!”, „Egymásnak vagytok teremtve!”
Bezártam az oldalt, és csak arra gondoltam: vajon ő tudja? Az új? Tudja, mire képes ez a férfi? Vagy ő is hisz a mesében? Valószínűleg hisz.
Aztán…
Aztán olyanokká válunk, mint én.
Magányosakká. Hűvössé. Bizalmatlanná.
Olyan belső ürességgel, amit már semmi nem tölt ki.
Én viszont megtanultam együtt élni ezzel az ürességgel. Mert ez még mindig jobb, mint újra becsapva lenni.
És újra elveszíteni mindent.